életművéért a Radnóti Miklósról elnevezett költészeti biennálé ezévi fődíját.

Talán a Dunántúl miatt.
Talán Nagy László miatt.
Talán a Keleti Károly utca miatt.
Talán Schéner Mihály, a szelemen meg Takáts Gyula miatt.
Talán amiatt a huszonvalahány év előtti külön, csak nekem szóló irodalmi felolvasódélután miatt Sárbogárd és a Déli pályaudvar között, a vonatfülkében.
Nem tudom, mi miatt, melyik miatt, de fontos nekem Ágh István.

A DENEVÉR ÉJSZAKÁJA

A denevér minden nap erről álmodott
összetorlódott égi-földi tonnák
barlanggá szorítják a kertet,
bokor-, lomb-, lián-, csipkeformán
cseppkövesül, de lágyulnak a rovarok,
csak a valószínűtlen bőregér füle
foghatja föl, hogy én is ott vagyok,
neki való sötét, és olyan nesztelen,
mint az árnyék, ha árnyon áthatol,
mert annak álma valósul meg itt,
ki nem látott napot.

TÉLIZÖLD
(részlet)

Holtáig lát a lélek én meg
akárha föltámadtam volna
nem vágyok semmi csillogót
csak átveszem a túlélő levél
ajándékát mert ajándék magának is
zöldellni egyedül

Rónay György: TEMETŐK
Szántó Piroskának


1.

Ez a temető. Itt fogunk pihenni,
ha földi vándorlásunk véget ér.
Tudod-e, hogy tavaszra, nyárra mennyi
virág virul itt, zsálya, pipitér,

kosbor... tudod, hogyha beszáll a messzi
mezők felől a májusesti szél,
dalát még a rigó is elfelejti,
mert a hársszagtól szinte elalél?

Ne azon tűnődj, ha erre mégy el,
milyen szörnyű lesz majd, ha lenn enyészel,
és sírod dombját fölveri a gyom;

fontold meg inkább, hogy mégis az élet
fölényéről vall e dús tenyészet,
s mégis édenkert minden sírhalom.


2.

Fontold meg azt is: akármit tegyünk,
egy szép napon mindnyájan ide térünk.
Sírjunk, ökölbe szorítva kezünk?
Hiába. Így is, úgy is egy a végünk.

Bölcsebb s méltóbb, ha józanok leszünk:
azzal, ami vár, bátran szembenézünk
s birtokba vesszük pihenőhelyünk,
mielőtt végképp porában enyészünk.

Mennyi költészet, mennyi tiszta szépség:
egy-egy sírdomb, s fölötte a kék ég!
Mennyi távlat és mennyi levegő!

Mielőtt földed befogad magába,
nevelj rá szellős geométriádra,
végtelen iskolája, temető!


3.

Gyermekkorom falusi temetője!
Horpadt sírok vén akácfák alatt...
Szélén mély árok sötétlik, belőle
beléndek nő ki, bürök, iszalag,

páfrányok és indák. Egy csorba kőre
rózsa fonódik... nap süt...Így maradt
meg emlékemben - s mintha egyre nőne
bozótja, s benne mindig süt a nap.

Fűzfaágon burukkoló galambpár...
Várlak, várlak, Veronka, hol maradtál?
Kis szoknya leng, virít a főkötő...

Csupa méhdongás volt a temető.
Egy sírra ültünk. Így múltak az órák,
boldogan, mint az örökkévalóság.


4.

S az a temető Szárszón!... Fönn az égen
izzott a nap, és lenn tombolt a nyár.
Konzervdoboz a kopjafa tövében,
s benne nefelejcs, ménta, rózsaszál.

Az ájult fákon nem lendült levél sem,
poros lomb közt alig élt a madár.
Nem mozgott, csak a sír perzselt füvében
ezer meg ezer katicabogár.

És hogy nyüzsögtek! Ellepték a dombot,
cikázó szárnyak finom nesze dongott
mert kúsztak és röpködtek szüntelen,

pöttyös boglárok, fürge kicsi pontok...
S az egész nyár, mint egy orgona, zsongott,
tán hogy Attila álma szép legyen.


5.

Hát látod, nem is olyan leverő
hely ez. Attól függ, hogy nézi az ember.
Van, akinek börtön a temető,
s van, akinek árnyas park, tele csenddel.

Mint ez is itt... A város elvesző
zsivaja lombon átszűrődve zeng fel,
s egy-egy padon békén kötögető
nénike vár sorsára türelemmel.

Mit gondol vajon, amig a puhán
zizzenő szálból szemet szem után
hurkol, és tűi csillognak a napban?

Mit gondol? Nyilván semmit. Üldögél,
élvezi a napot, ameddig él,
s ameddig él, dolgozik szakadatlan.


6.

Ez a temető. Szem után szemet
köt a halál: csupa sír a hegyoldal.
De nézz a völgybe: hány új épület!
Pedig tele volt még tíz éve rommal.

Ez a rendje. A halállal helyet
cserél az élet, mint a nap a holddal.
Bomba robban, egy otthont eltemet,
s nyárra mégis kivirágzik a romfal.

Lásd, ezért szeretem a temetőket.
Azt példázzák: az élet az erősebb.
Nagy szőttesében ő köt új szemet

holtunkkal is, ha elcsitul a gond, baj,
s keresztjeinket beborítja lombbal
a szeretet.