Cesar Franck: Panis angelicus

 

 

- pláne nem az a tegnapelőtti, de van rá mentségem, hogy mégis többnapos híreket hozok: maradék szabadságom első napján, szombaton,  kiéhezve vetettem rá magam a Hírkeresőre, és azóta is ott élvezkedem. No, nem folyamatosan, csak időnként.

A legnagyobb hír számomra, hogy Gulácsy megint tarolt. A Kieselbach pénteki árverésén 120 millióért kelt el a Karosszékben ülő leány (+ amiről nem szólnak a hírek, 24 millióért a Görög kert), vasárnap pedig 110 milliót adott valaki a Virág Judit Galéria aukcióján A bolond és a katonáért (még ha a festőt át is keresztelte a hírextra.hu Golácsynak...)

Rengeteg pénz! Persze, ha azt vesszük, hogy egy eredeti Cholla is megér 600 ezer magyar forintnak megfelelő összeget... (Chollával, akinek honlapja is van, tele az internet, az index kultúrblogjában még videót is látni róla.) Az jutott eszembe, mennyivel helyénvalóbb lenne itt "FG" megjegyzése - Ou comment se pâmer devant un gribouillis -, mint a Le Monde-cikknél...

Mindegy is, úgysem veszek sem Gulácsyt (sajnos), sem Chollát. Sőt, a vízenjárás illuziójáról is lemondok.
Nemcsak a pénz miatt. Hülyén nézne ki itt a szobában egy világító járda.

Amit viszont mindenképpen meg kell még vennem, az a fenyőfa. Mióta olvastam a stop.hu-n, hogy a végleges választást érdemes minél későbbre hagyni és gondosan, több helyen is válogatni, viszont legalább egy héttel szenteste előtt érdemes megvásárolni és ezután megfelelően tárolni, hogy méltó dísze lehessen a lakásnak, egy frászban vagyok: nálunk évek óta normandiai fenyő a karácsonyfa, a Bosnyákról, 24-én délben... Ezt a fajta vásárlást igazán nem lehet érdemesnek nevezni.
Viszont lottónyeremény se kell hozzá.

(Amúgy, ha nyernék a lottóm, és sokat nyernék, valószínűleg lefordíttatnám és kiadatnám Magyarországon azt a Chabon-regényt, amelyet Kinga ajánl az Alternablogban.) 

A végére hagytam egy kis szurkapiszkát: olvasom a borsonline.hu-n, hogy a szlovák államfő nemet mondott a magyar helyiségnevekre. Fenébe, ha netán arrafelé készülnék, most tanulhatnám szlovákul a konyhát meg a fürdőszobát! 

Ária Telemann: Machet die Tore weit  c. kantátájából

 

 

 

 

Vivaldi: Gloria - Domine Deus

 

 

Miguel Robaina: Psalmus CXXI. - Levavi oculos meos in montes 

az idei  Karácsony-várást, nem nagyon, csak míg véget nem érnek ezek a mostani rohanós
napjaim. Egy héttel talán. Vagy kettővel. Hogy ne érezzem máshonnan ellopott időnek azt a néhány percet, amíg kapkodva meggyújtom az első gyertyát az ádventi koszorún.
Csönd kéne, nyugodt, békés készülődés...

Addig is:

Schütz: Rorate coeli

a Gfk Hungária és a Tárki legutóbbi, a magyar társadalom fogyasztási szokásait vizsgáló kutatása. A most nyilvánosságra került kutatási összefoglalóból - végre! végre! - megtudhattuk, hogy a magas jövedelem nem minden esetben jelent magas színvonalú fogyasztást, az alacsony jövedelem azonban mindig egy gyengébb fogyasztási színvonalra utal. Főleg az imént idézett megállapítás második felét lehet korszakalkotó felfedezésnek tartani, ez soha, soha senkinek még csak meg sem fordult a fejében.

És jó, nagyon jó, hogy a népesség nagyobbik, körülbelül 60 százalékának fogyasztását nagymértékben a vágyak határozzák meg - szegény, szegény 13 százaléknyi underclass, szegény, szegény 18 százaléknyi munkásréteg, akikét nem a vágyak, hanem az anyagi korlátok -, de azért (a szokás hatalma) számolgatom közben, hogy jön ki ez a hatvan.  Mert 13+18 az 31, ha az övékét nem a vágyak, akkor 70 százalék, akikét igen. A sorban felettük álló "szegmentációs csoport" viszont a társadalom mintegy negyedét (25 százalékát) kitevő szegény nyugdíjasok rétege, akiknek a fogyasztására a kutatás szerint az a legjellemzőbb, hogy a napi háromszori és otthonközpontú étkezés esetében listavezetők, a változatos és szolgáltatásközpontú étkezés esetében pedig sereghajtók. A költséges és magaskultúra, illetve az IT területén is jóval az átlag alatt fogyasztanak.

Volt tehát 31 százalékunk (13+18), ehhez hozzájön a 25, az 56, kerekítve hatvan.

Akkor hogy is van ez?

Ja, hogy ezt a vágyak által meghatározott fogyasztást úgy kell érteni, hogy amire  az "ehess, ihass, ölelhess, alhass" négyesén túl vágyik ez a 60 százalék, az puszta vágy marad?

Takács Zsuzsának.

Hihetetlen ez a hetven, kedves Zsuzsa, akkor is hihetetlen, ha most már pontosan tudjuk, nem annyi ez, mint amennyinek láttuk egykor, végtelennek hitt ifjúságunk idején.

Nem kívánok neked még egyszer ennyit, azt se, hogy százéves korodig - csak éppen: éltessen az Isten erőben, egészségben! És írj, hogy olvashassunk, hogy olvashassalak.
Amíg lehet.

életművéért a Radnóti Miklósról elnevezett költészeti biennálé ezévi fődíját.

Talán a Dunántúl miatt.
Talán Nagy László miatt.
Talán a Keleti Károly utca miatt.
Talán Schéner Mihály, a szelemen meg Takáts Gyula miatt.
Talán amiatt a huszonvalahány év előtti külön, csak nekem szóló irodalmi felolvasódélután miatt Sárbogárd és a Déli pályaudvar között, a vonatfülkében.
Nem tudom, mi miatt, melyik miatt, de fontos nekem Ágh István.

 

A DENEVÉR ÉJSZAKÁJA

A denevér minden nap erről álmodott
összetorlódott égi-földi tonnák
barlanggá szorítják a kertet,
bokor-, lomb-, lián-, csipkeformán
cseppkövesül, de lágyulnak a rovarok,
csak a valószínűtlen bőregér füle
foghatja föl, hogy én is ott vagyok,
neki való sötét, és olyan nesztelen,
mint az árnyék, ha árnyon áthatol,
mert annak álma valósul meg itt,
ki nem látott napot.

TÉLIZÖLD
(részlet)

Holtáig lát a lélek én meg
akárha föltámadtam volna
nem vágyok semmi csillogót
csak átveszem a túlélő levél
ajándékát mert ajándék magának is
zöldellni egyedül

 

OZ bejegyzéséhez. Zsófika galambja az asztalra szállt.
A kép Győri János Áprily-életrajzából való (Arcok és vallomások sorozat), hogy kinek a felvétele, azt nem tudom - a könyv fotóit készítették: Gajzágó Jolán, Gink Károly, Kotnyek Antal és Sándor Zsuzsa.

Szeretem ezt a galambos képet, de ezt a másikat még sokkal jobban. Nagyapámat idézi, az ő fejtartását, az ő tekintetét...
Erről a képről azt is tudom, hogy Kotnyek Antal készítette.

 

Ez pedig Áprily kézírása - a vers missicu tavaszi héricseiről.

1932. március 4. - 2008. november 9.

Ask the Rising Sun

kisgyerekkoromban, szerettem őket, egészen más volt meghatározott színekkel megtölteni az előnyomtatott kontúrok közét, mint magamtól rajzolni - erre büszke voltam: iskolásoknak való - rajzfüzeteimbe (kettőt őrzök belőlük, borítójukon anyám írásával: 1952-53). Megtalálni a színes ceruzáim között azt, amelyikkel ugyanolyanra színezhetem a rózsát meg a tulipánt, amilyen a túloldali képen.
Erre a rózsás-tulipánosra határozottan emlékszem, meg arra is, amelyik egész kis történetet mesélt el: este, zárás után megelevenednek a játékbolt játékai, a mackó, a kisvonat, a lendkerekes autó, a bohóc egytől egyig leszállnak a polcról, és játszani kezdenek. Persze, reggelre, mire kinyit a bolt, minden visszakerül a helyére.
És emlékszem  még egyre, népviseletbe öltözött fiúkat és lányokat kellett kiszínezni. Volt bolgár, lengyel, román, tán tiroli meg fapapucsos holland is. Az orosz lányt hagytam a legvégére, csodaszép, mélykék szoknyája miatt. Nagyon sokáig válogattam a ceruzáim között, míg végre bele mertem fogni.
És ugyanez a csodakék, meg a többi varázslatos szín tobzódása később az orosz mesekönyvek képein, Bilibin díszlettervein és illusztrációin, a levelezőtársaktól kapott képeslapokon (meg a szilveszterieken, itt a blogomban).
De egyre inkább azt hiszem, nemcsak a színek adják ezeknek a képeknek ezt a sajátos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot. Vagy egy hónappal ezelőtt akadtam rá erre a cikkre. Azóta megkerestem Ludmilla Beljakova honlapját is. (A link a "fenséges ősz" képeire visz, csak mert ősz van, de nézzétek meg a többit is!) Bajban vagyok vele, orosz tudásom megkopott, szótáraim elavultak, tulajdonképpen már magát a monogravírt sem tudom pontosan magyarra fordítani, nemhogy a többit. (Talán BDK segít majd...). Annyit azért értek, hogy Beljakova különleges és egyedi technikával dolgozik: nem festék, hanem a rézlemezbe karcolt vonalak mélysége, meredeksége, "szöge" adja azt a mintegy 40 árnyalatot, amely megjelenik a képein.
És a fény.
Nem, nem mély és telt, inkább pasztell színek (én legalábbis így látom a monitoromon). És mégis: ugyanaz a különös, sajátos hangulat, mint az orosz meseillusztrációkon.
Nem tudom, mi a titok nyitja. Talán tényleg az orosz lélek.

Rónay György: TEMETŐK
Szántó Piroskának


1.

Ez a temető. Itt fogunk pihenni,
ha földi vándorlásunk véget ér.
Tudod-e, hogy tavaszra, nyárra mennyi
virág virul itt, zsálya, pipitér,

kosbor... tudod, hogyha beszáll a messzi
mezők felől a májusesti szél,
dalát még a rigó is elfelejti,
mert a hársszagtól szinte elalél?

Ne azon tűnődj, ha erre mégy el,
milyen szörnyű lesz majd, ha lenn enyészel,
és sírod dombját fölveri a gyom;

fontold meg inkább, hogy mégis az élet
fölényéről vall e dús tenyészet,
s mégis édenkert minden sírhalom.


2.

Fontold meg azt is: akármit tegyünk,
egy szép napon mindnyájan ide térünk.
Sírjunk, ökölbe szorítva kezünk?
Hiába. Így is, úgy is egy a végünk.

Bölcsebb s méltóbb, ha józanok leszünk:
azzal, ami vár, bátran szembenézünk
s birtokba vesszük pihenőhelyünk,
mielőtt végképp porában enyészünk.

Mennyi költészet, mennyi tiszta szépség:
egy-egy sírdomb, s fölötte a kék ég!
Mennyi távlat és mennyi levegő!

Mielőtt földed befogad magába,
nevelj rá szellős geométriádra,
végtelen iskolája, temető!


3.

Gyermekkorom falusi temetője!
Horpadt sírok vén akácfák alatt...
Szélén mély árok sötétlik, belőle
beléndek nő ki, bürök, iszalag,

páfrányok és indák. Egy csorba kőre
rózsa fonódik... nap süt...Így maradt
meg emlékemben - s mintha egyre nőne
bozótja, s benne mindig süt a nap.

Fűzfaágon burukkoló galambpár...
Várlak, várlak, Veronka, hol maradtál?
Kis szoknya leng, virít a főkötő...

Csupa méhdongás volt a temető.
Egy sírra ültünk. Így múltak az órák,
boldogan, mint az örökkévalóság.


4.

S az a temető Szárszón!... Fönn az égen
izzott a nap, és lenn tombolt a nyár.
Konzervdoboz a kopjafa tövében,
s benne nefelejcs, ménta, rózsaszál.

Az ájult fákon nem lendült levél sem,
poros lomb közt alig élt a madár.
Nem mozgott, csak a sír perzselt füvében
ezer meg ezer katicabogár.

És hogy nyüzsögtek! Ellepték a dombot,
cikázó szárnyak finom nesze dongott
mert kúsztak és röpködtek szüntelen,

pöttyös boglárok, fürge kicsi pontok...
S az egész nyár, mint egy orgona, zsongott,
tán hogy Attila álma szép legyen.


5.

Hát látod, nem is olyan leverő
hely ez. Attól függ, hogy nézi az ember.
Van, akinek börtön a temető,
s van, akinek árnyas park, tele csenddel.

Mint ez is itt... A város elvesző
zsivaja lombon átszűrődve zeng fel,
s egy-egy padon békén kötögető
nénike vár sorsára türelemmel.

Mit gondol vajon, amig a puhán
zizzenő szálból szemet szem után
hurkol, és tűi csillognak a napban?

Mit gondol? Nyilván semmit. Üldögél,
élvezi a napot, ameddig él,
s ameddig él, dolgozik szakadatlan.


6.

Ez a temető. Szem után szemet
köt a halál: csupa sír a hegyoldal.
De nézz a völgybe: hány új épület!
Pedig tele volt még tíz éve rommal.

Ez a rendje. A halállal helyet
cserél az élet, mint a nap a holddal.
Bomba robban, egy otthont eltemet,
s nyárra mégis kivirágzik a romfal.

Lásd, ezért szeretem a temetőket.
Azt példázzák: az élet az erősebb.
Nagy szőttesében ő köt új szemet

holtunkkal is, ha elcsitul a gond, baj,
s keresztjeinket beborítja lombbal
a szeretet.

Nagy úr a megszokás!

Nos, ezt lehetett olvasni javítás előtt:

- cigarettányi szünet munka közben (hogy milyen gyakran, az attól függ, mit dolgozom éppen: ha rutinfeladat, akkor ritkábban, ha kitalálós, akkor sűrűbben) - próbálom megfigyelni, miképp őszül a kert. Az egyik nyírfa már csupa sárga ragyogás, a másiknak - a magasabbiknak - a levelei viszont még alig-alig változtatták a színüket. A kőris zörgő-barnára érlelte a termését (el is lepik a madarak), de a levelei még zöldek. A Kitaibel Pál utcai ház falán vöröslik a vadszőlő, és vörösek a tűztövis bogyói is. A többi: zöld.
Az ablak alatti kertrész meg mintha nyáriasodna. A hozzá tartozó ház (jó, tudom, nem a ház tartozik a kerthez, hanem a kert a házhoz, de most egyszerűbb így...) első emeletére új lakók költöztek, még valamikor a nyár közepén. Fiatalok, három kisgyerekkel. Tán már augusztus közepe volt, amikor először megjelentek a kertben, a szülők, a két nagyobbacska gyerek, meg a legkisebb babakocsiban. Aztán néhány nap múlva pirosra festett kis kerti asztalkát hoztak le, két székkel. Majd jött sorban a többi: fedeles műanyag homokozó, aprócska gyerekmedence, járóka a babának, sárga műanyagdömper, kék labda, zöld csúszda, pirostetejű házacska (van ajtaja, ablaka, kerítése).
A macskák azóta óvatosak, mióta a homokozó kikerült a kertbe, valószínűleg jutott nekik néhány "sicc innen". Végiggyalogolnak a kőpárkányon, felmérik a terepet, és ha a kert nem üres, vagy lefekszenek a párkány innenső oldalán a lehullott falevelekre, vagy eltűnnek a másik házhoz tartozó kert bokrai között.
A múlt héten újabb tárggyal gyarapodott a kert: egy kék színű, napellenzős hintaággyal. Mulattam is egy csöppet magamban: no, mire eljön a tél, sikerül minden szabadba való játékot és bútort beszerezni.
Amikor ma reggel először kikönyököltem az ablakon, a kövérebbik fekete macskát láttam a kék hintaágyon. Édesdeden aludt.
Lehet, direkt a macskáknak hozták...

1911.október 26. - 1972. január 27.
Egy Vészi Endre-vers, és egy gyönyörű Mahalia Jackson-felvétel - hogy az is meghallgathassa, aki a Vészi Endre-honlapról nem tudja meghallgatni.

- persze, egy-egy példányt láttam már korábban is, ám ma délelőtt egész csapatnyi fekete madár bogarászott a Match körül. Odébb se rebbentek, pedig elég sokan jártunk arra, ki boltba menet, ki onnan hazafelé - úgy látszik, csupa rokonszenves, veszélyt nem jelentő ember. Legalábbis varjúszemmel nézve.
Mert a varjú pontosan tudja, ki a barát és ki az ellenség, olvastam a napokban egy cikkben, ha saját tapasztalatából nem tudhatja, hát megtanítják rá a szülei vagy a csapattársai. 
(Kerestem az eredeti írást a forrásként megjelölt El Pais-ban. Kár, hogy egy szót sem tudok spanyolul, ha tudok, tán megtaláltam volna ott is, így kénytelen voltam ezzel beérni.)
Lehet, dr. Marzluff kísérletének eredményei közül az az igazi szenzáció, hogy a varjak felismerik az arcvonásokat, hogy képesek arcról azonosítani azt, aki korábban bántotta vagy megzavarta őket - én valahogy mégsem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége lenne az ő szempontjukból. Aki csapdába ejti, bántalmazza őket, valószínűleg nem álcázza magát álszakállal és párnából tömött sörhassal. Miért is tenné? Sokkal-sokkal fontosabb és csodálatraméltóbb az, hogy ezek a madarak képesek a tapasztalatot, a megszerzett tudást átadni társaiknak.
De ezt már Konrad Lorenz bebizonyította...
Nemrégiben találkoztam egy másik, varjakkal foglalkozó cikkel is, több mint fél évszázaddal ezelőtt jelent meg a Természettudományi Közlönyben. Bizonyos Kolosváryné Vereb Ilona számol be arról a megfigyeléséről, hogy egy ép varjú úgy etette csonka csőrű társát, ahogy az anyamadár szokta táplálni a fiókáját.   
Becsülöm a varjakat!

Cicamicát, Mazsolát, Böbe babát, Frakkot és az elkényeztetett macskákat, Kukorit, a Vizipókot - és még sokáig lehetne sorolni Bálint Ágnes kedves és feledhetetlen mesehőseit.
Nálunk ma kora délután a Futrinka utca ment DVD-ről. Nem ültem le elé, csak megálltam néha, nézni egy kicsit, Buksit például, "aki" teljesen olyan, mint a lányom harmincvalahány éves sárga játékkutyája.
Tudjátok-e, hogy tegnap volt Bálint Ágnes születésnapja? - kérdeztem.
Aztán kicsit később rákattintottam a Hírkeresőre.

A napokban mondtam valakinek: persze, természetes, hogy az ember jobban figyel arra, akihez valami személyes kapcsolat is fűzi, mint arra, akit csak - mondjuk - az írásaiból ismer.
Személyes kapcsolat nem, mindössze annyi, hogy a gimnáziumban egy évfolyammal fölöttem járt a fiatalabb lánya. 1965 nyarán éppen építőtáborban voltunk, amikor megjelent a Mazsola, ott kapta meg Panni postán a legelső példányok egyikét.

Isten nyugosztalja!
A meséi élnek ezután is.

 

Elhangzott az utolsó szám, nem akar szűnni a taps, pedig lassan elsötétedik a színpad, egymás után alszanak ki a reflektorok - és akkor, amikor már csak egyetlen halvány fénysugár világít, újra kijön a színfalak mögül, elsétál egészen a színpad széléig, leül - és énekelni kezd. 

Quand il est mort le poete

Et maintenant - ez pedig a másik kedvencem.

Gilbert Becaud, 1927. október 24. - 2001. december 18.

 

Pilinszky János
(részlet)

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Allegro con brio és Marcia funebre  Beethoven III. (Esz-dúr) szimfóniájából

ültetnek el ma Pécsett, Janus Pannonius emlékére, és azért, hogy ezek a télben merészen virágzó fácskák törékeny szépségükkel felhívják a figyelmet a művészetre. Nem szó szerinti ugyan az idézet, de ez a lényege - a Janus Pannonius Múzeum felhívása eredetiben itt olvasható.
Megint bánkódom hát, hogy ennyire messze van Pécs, a mandulafák miatt is, meg amiatt is, hogy hiába a kiállítás Martyn Ferenc Janus Pannoniushoz kapcsolódó tusrajzaiból, nem fogom látni. Pici vigasz, hogy Németh István Péter Janus-irkájáért nem kell Pécsre menni.
Mert vannak még ma is, akik latin verseket fordítanak magyarra...
Azoknak pedig, akik nem fordítják, hanem írják a verseket, íme egy pályázat - Janus Pannonius emlékére. 

lenne Pege Aladár, olvasom a hírt a Kossuth Rádió oldalán, szellemi hagyatékának megőrzésére és gondozására emlékbizottság alakult, valamint In memoriam Pege Aladár címmel képzőművészeti kiálítás nyílik a Kopaszi- gáton.
Az emlékbizottság igaz, a kiállítás is: csütörtök este nyílt meg, egy hétig látható. A kiállító művészek: Baky Péter, Barabás Márton, Bráda Tibor, Csavlek András, Gyémánt László, Kádár János Miklós, Kovács Tamás Vilmos, Tóth Ernő, Serényi H. Zsigmond és Urbán György.
Csak éppen Pege Aladár nem most, hanem jövő októberben lenne 70 éves.

- mit tud a Paint...!

Azt ígértem a papsajtos posztnál (saját posztra link, azzal most csak a tennivalóimat szaporítanám), hogy erre az "útmenti patakra" még visszatérek.
Mert nem a patak útmenti, hanem az út mellette az, ami patakmenti...
Kisgyerekkorom óta ismerem a Rákost, azokból az időkből, amikor még nem terelték betonteknőbe, és mindenféle apró halak úszkáltak benne - befőttes üveggel jártunk le halat fogni, ha mást nem, hát ebihalat, de legtöbbször akadt komolyabb zsákmány is, igazi hal. Tavasszal gólyahírt szedtünk a partján, nyáron meg buzogányt, és a patakmenti úton számtalanszor elmerészkedtünk egészen Pécelig.
Tudom, kellett a betonteknő. Emlékszem tavaszokra, amikor Csaba-Újtelepnél egészen a vasút melletti házakig állt a víz. A múltkor valahogy elkeveredtem Pécel honlapjára, és láttam képeket a 2005-ös árvízről. No, hát ilyet is tud ez az "útmenti patak".
Itt, Zuglóban, csendesen és fegyelmezetten folydogál a betonmederben. Annyira más, mint amilyennek én ismertem, hogy néha elmerengek azon, vajon ez ugyanaz a patak-e.
Végül is mindegy, ugyanaz-e. Egy biztos: arról a tájról hoz üzenetet, amelyik negyven évig az otthonom volt.
Itt egy cikk a zuglói Rákos-patakról, benne egy video, Bálint gazdával. Érdemes megnézni - ha másért nem, hát a film végén "szereplő" patakparti japánbirsbokorért.

 

                                                               

Reggelente gyakran utazom együtt - ugyanazon a trolibuszon - egy apukával meg a kisfiával. A gyerek - aki második vagy harmadik általánosba járhat, nem emlékszem most pontosan, melyik osztályban kell megtanulni az Anyám tyúkját - iskolába megy, a papa meg nyilván dolgozni, és útközben "leadja" a srácot. Rendszerint a hátsó dupla ülésen ülnek, és valamilyen könyvet olvasnak. Indiánost. Az apuka felolvas, a gyerek hallgatja.
Ma reggel más foglalta el a megszokott helyüket, így aztán szembe kerültünk a négyes ülésen. Amúgy is más volt ez a mai reggel: nem May Károly került elő a táskából, hanem az iskolai olvasókönyv.
Az Anyám tyúkját gyakorolták.
A gyerek szépen elmondta a verset, csupán egyszer akadt meg, a negyedik szakasznál, ott, hogy "Ezért aztán, tyúkanyó, hát - Jól megbecsülje kend magát". Elmondta másodszor is, harmadszor is, a barátságba' sehogy nem akart sikerülni, mindannyiszor barátságban lett belőle, pedig az apuka elmagyarázta, hogy a költőknek szabad nem betartani a nyelvtani szabályokat, ha úgy szebben rímel a vers.
Képzeld el úgy a verset, mintha egy film lenne - mondta aztán az apuka. Hazamész az anyuhoz, és ott sétál a szobában egy tyúk.
A gyerek elképzelte, és nagyokat nevetett.
Aztán arról beszélgettek, hogy milyen kutya lehetett a Morzsa, és miért lenne nagyon nagy baj, ha megenné a tyúkot. Mert Petőfi Sándor édesanyja annyira szegény volt, hogy ezen a tyúkon kívül nem volt semmiféle más jószága. Se malac, se kecske. Hisz a kutya nem jószág. Nem olyan jószág.
Én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon el lehet-e képzelni.
Hogy el tudja-e képzelni az, aki nem próbálta, milyen szegénynek lenni.

Ha nincs ez a blogköltözés, valószínűleg számokat, elemzéseket, cikkeket, irodalmat szedtem volna össze. Nem szedtem, csak ezt a régit tudom felajánlani.
Próbáljuk meg elképzelni. És nem csupán ma.

Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes.

 - Gulácsy Lajosé.
Egy kis időre - talán, mert ősz van - beleszerettem ezekbe Az utolsó rózsákba.
Ha feljön az oldal, tessék a képre kattintani!

(Kicsi kép, 25X34 cm. Hatmillió forintról indul a 17-i árverésen.)

kellene, de nem tudok addig várni.
Párizs, fekete-fehérben, itt is. (Mert Myrtille is mutatott fekete-fehéret.)
És Yves Montand.
Október 13-án lenne 87 éves.

 - de már nincs. Ne keressétek.
Nem szoktam hozzászólást törölni, de ha valamelyik hozzászóló azt kéri, töröljem, amit írt, úgy gondolom, kötelességem megtenni. Megtettem volna most is - viszont ennek csak akkor lett volna értelme, ha más, mások hozzászólásait is törlöm.
Így hát inkább az egészet.

Tanulság, üzenet, nem tudom mi:
Ha számára ismeretlen, nem azonosított valakit minősít az ember, olyan hangnemben, olyan stílusban tegye, hogy akkor se kelljen bocsánatot kérnie az illetőtől, ha az derül ki: anyját-apját, rokonát, ismerősét, barátját, blogszomszédját stb. minősítette.

Isten éltessen!