Krúdy Gyula: N.N.
(részlet)

A tücsök művészete

Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában!
A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat. Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van rendelve. Némelyik virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben tán ilyenkor száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a keresztfán, amely a falu határában emelkedett.
És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fújja a nótájukat, mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét. Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valami másvilági hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a gerincen, a kémény mellett, és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból, csupán a tücsök ciripelése kedves zene nekik, amely nem zavarja álmukat. A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani, nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató, mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül, és közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé.
Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös, varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában? Ilyenkor jár valaki a háztetőn, és a tücsök előveszi azokat a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában. Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem, kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng, flótázik... Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik, és megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a nyakad közé zuhan a háztetőről.

Krúdy Gyula: N. N.
(részlet)

Hol lakott a tücsök?
 

Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet hiába próbáltam megtalálni.
Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész volt, aki hegedűje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem, hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy  semmiségeken nevetgélnek. Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember. Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában, vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén, és hosszadalmasan nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonasággal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy megcsalódott férfi bámul a pisztoly csövébe magányos szobájában. A tücsök fáradhatatlanul ciripelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a divány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.
Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.
Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.
Dalt mondott a hosszan hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek.
Ciripelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmúladozó évek.
Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik.
Himnuszt fújt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a végképp megsiketültelnek és a mélázó figyelmező vakoknak.
Szép hangokat pengetett az életúntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába lőné?
A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember... Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.

Devecseri Gábor: A meztelen istennő és a vak jövendőmondó
(részlet)

... ne csattanj fel, ha olyanokról teszek említést, akiket akkor tüntettem ki megjelenésemmel, mikor téged még nem is ismertelek. Az évszázadok, ezredek hosszú során csak igen keveseket. S bármennyire jogosult is volt az a "szoktam" szó, ami haragodat felébresztette, mert hiszen az évezredek során azért tekintélyes sereggé gyűltek, egymástól való távolságuk oly nagy, hogy a velük való találkozásom, a teljes időt tekintve, aligha csorbíthatja szüzességemet. És, érdekes, a legritkább esetben fordult elő, hogy az illető nem görög volt. Egy közülük...
- Bocsáss meg, istennő, de föltétlenül tudomásul kell ezt vennem?
- Csak amennyi rádtartozik belőle. De azt mindenképpen. Végre is vak vagy, láttad és látod teljes sugárzásomat, s mert ez mindent másképp láttat veled, sokszor bizony jelentéktelenebbnek, mint az emberek szeretnék, hát kedvvel neveznek vaknak, s te legjobb, ha nem berzenkedel e név ellen, mert nem éri meg. Ne vitatkozz velük, mert nem mindig alkalmasak rá, és csak bosszantod magadat. Nem is szólva arról, hogy én mindezek után már valóban rossznéven venném tőled, ha másra is figyelnél, mint az én sugaramra. Viseld az állapotodat méltósággal. De azt, hogy ez az állapotod milyen, mégiscsak illenék ismerned. És ezért nem hallgathatok arról, amit az egyik nem görög birtokbavevőm mesélt nekem két fáról.
- Nem volt görög?
- Zsidó volt. Folyton beszélt, ezt szerettem benne. De hallgatni alig tudott. Pedig - noha azt kevésbé kedvelem - olykor arra is szükség van. Egy alkalommal beszélt nekem arról a kertről, amely szerinte akkor is virágzott, mikor én még ki sem pattantam apám fejéből. És amely kertben két fa állt.
Tereisziász fejét az istennő karjára hajtotta, az eget nézte, és úgy érezte, Athénával együtt lebeg-úszik, a Hippokréné-forrás ezüst, a környező lombok zöld és az egész nagy égtér híg-halavány, ezüst-zöld habjain. A kertet, amelyről az istennő mesélt, szinte látta maga, maguk alatt, irdatlan mélység távolában, s mégis akár ujjal-érinthetően.
- Sokkal több gyümölcs volt benne, mint amennyit te valaha is láttál, Tereisziász; mert sokkal-sokkal több víz is. Húsos-zöldek és húsos-narancsszínűek, vörösek és sárgák voltak a gyümölcsök. S ezt te, aki most már végérvényesen az én sugaram ismerője vagy, igazán könnyen el tudod képzelni. S azt is, mire valók a gyümölcsök. Mire? - csapott rá hirtelen kérdéssel a fiúra.
...
- Arra valók, hogy új fák nőjenek.
- De ugye arra is, hogy ők maguk legyenek?
- Nagyon is.
- És lehetnének, kellene lenniök, ha az új fákra nem volna szükség?
- Nem, Athéna, akkor nem kellene a magvakat óvniuk.
- S nem volnának olyan szép húsosak és színesek és formásak, ugye?
- Nem bizony, minthogy egyáltalán nem volnának. De új fák mindig nőnek.
- És ezekre az új fákra, kedvesem, volna-e szükség, ha a régiek előbb-utóbb nem korhadnának el, száradnának és dőlnének ki?
- Nem, Athéna; azt hiszem, hogy akkor nem kellene újaknak nőniök. Hely sem volna a számukra.  
- S az új gyümölcsök számára sem, ugye? És így vagyunk az emberekkel is. Ha a nemzedékek nem halnának, miért is nemzenének? Bizony, az édes szerelem sem kellene tinektek halandóknak, ha nem az elmúlás ellen küzdenétek vele. Vagy talán jobb, ha így mondom: ha nem az elmúlással játszanátok fogócskát, mondván, most te fogsz meg engem, elmúlás, de az előbb én fogtalak meg téged, és tettelek eleve ártalmatlanná, szerelemmel. Ami minket isteneket illet, minekünk a szerelem nem pontosan erre kell, csak elöljárunk számotokra a jó példával. Bár - folytatta, míg lustán tépdeste maga mellett a füveket -, bár te azzal kérkedtél, hogy nem vagy és nem leszel a növendékem. Abban azonban, ugye,  megállapodtunk, hogy a gyümölcsnek célja is van, meg léte is van, és hogy egyik sem kevésbé fontos, mint a másik, hogy össze vannak ezek úgy kapcsolva, mint itt az ujjaink?
Hűvös és izmos ujjait a fiú ujjai közé fonta.
- Igen, illatosfürtű úrnőm.
- Jól van. Akkor hát nem is én felelek, hanem te feleltél máris arra, amit még csak most fogok kérdezni. Mert az a zsidó - szép, fekete fürtjei voltak, és hosszú szempillái - azt regélte, hogy abban a kertben az egyik fa a tudás fája volt, a másik pedig az örök életé. És én rögtön tudtam, hogy hiba van a számok körül. Mert mindabból, amit magad is mondtál az imént, világos, hogy az a két fa csak egy lehetett.
- Csak egy, úrnőm.
- Na ugye? Mert tudni és megismerni nem lehet azt, ami nincs, csak azt, ami van. És mi az, ami van? A szerelem és az elmúlás váltakozása. Ez pedig - nem nevezheted szerényebb és pontosabb néven - az oly sok elmúlás segítségével elnemmúló, megújuló élet. A tudás fája tehát az életé. Másfelől az élet fája a tudásé, mert ami van, azt lehet és kell megismerni, nem mást. Ehhez segít a halál.
- Utálom a halált - jegyezte meg Tereisziász.
- Önmagában utálatos is volna - bólintott Athéna. - Mint ahogy a szerelem önmagában nevetséges volna. De egészen jól kiegészítik egymást. Együtt értelmesek és szépek. Van összhangjuk. És te, Tereisziász, aki mikor engem megölelhettél, minden megfogalmazás nélkül is egyszerre vetted tudomásul az élet örömét és a megismerés nagyképűség nélküli, de azért éppen elég súlyos komolyságát, te, Tereisziász, soha nem fogod azt az egy fát kettőnek látni! Ám sok ember, s még sokáig a legtöbb ember igen. Ezek fognak téged a leginkább vaknak nevezni, mondván: nem látod a kettőt. De te látni fogod az egyet, és nem törődöl a véleményükkel. De törődni fogsz a sorsukkal.
- Én, Athéna? Megtisztelő, de miből gondolod?
- Jós leszel. Aki az életből a halált és a halálból az életet - akarja, nem akarja  - előre látja, az lehet sokak szemében vak, de neki magának tudnia kell, hogy mindenképpen látó, mert az egy több, mint kettő. Csókolj meg. 

Gawin Maxwell: Csillogó vízgyűrűk
(részlet)

Október van, és már hat hónapja élek Camusfearnában egyfolytában és zavartalanul. Szarvasok bőgnek a Skye lejtőin, a tengerszoros túloldalán, és tegnap vadhattyúk repültek dél felé, alacsonyan szállva az ólomszürke tenger fölött. Az öböl körül a partra vetett hínárgyűrűre lehullt levelek rakódtak, melyeket a patak sodort le, és a hűvös tengeri szél most maga előtt kergeti-hajszolja őket a fövenyre. Véget ért a nyár, nincsenek vadrózsák, és a síma kék tenger nem nyaldossa már a sziget fövenyét, a hangafű virága elhervadt, a vörös berkenyebogyó lehullt. Közelednek a tél kurta, szürke napjai, mikor a vízesés tajtékosan dübörög a lapos sziklák fölött, melyek felülete a nyári napfényben oly forró volt, hogy cipő nélkül nem lehetett rálépni, nedvesen-sós szél zörgeti majd az ablakokat és sóhajtozik a kéményben. Az idén nem leszek itt, nem fogom mindezt látni-hallani. Az otthon számomra mind a mai napig erőd maradt, ahonnan az ember megpróbál kitörni és idegenbe hatolni, - megerősített hadállás maradt, melynek falai mögé vissza lehet vonulni, hogy frissen szerzett sebeinket gyógyítsuk, és új utarzásokat tervezzünk még távolabbi horizontok felé. De amig élünk, addig biztosan hiszünk a visszatérésben.

(Gondolat, 1970. Fordította: Walkóné Békes Ágnes)

(Ki olvas manapság Cseres Tibort? - kérdezte Szaracén.
Például: én.)

Cseres Tibor: Egy asszony álmai

Az álmoknak nem lehet parancsolni. Úgy jönnek, mint a felhő, s úgy foszlanak el, egy perc alatt akár.
S hogy egyéb jelentésük is volna, azt én gyermekkoromból tudom, az anyai figyelmeztetés igéivel: "Álmot idegennek el ne mondj!"
De nemcsak a példaszó kedvéért említem én az álom természetét, hiszen ha csak ezt akarnám, úgy kezdtem volna: aluvónak álom, a kelőnek kalács! Vagy minden nyomorultak nagy vigasztalásával: a vak is lát néha álmában! Esetleg a régi, bölcs tapasztalattal kezdtem volna: az a könnyű, az a jó álom, amelyet elfelejtesz ébredéskor!
Én azonban nem így kezdtem, s nem az álmok természetét kutatom általában, hanem egy, egyetlen asszonyról akarok hírt adni. Arról az asszonyról, aki énekelt álmában.
Júliának, Julának hívják őt, és akkortájt került fel Pestre, fiatalon, amikor a városiak a falu csendességét keresték inkább, a második nagy háború kitörésekor.
Jula csángó volt, moldvai árva lány, és selypítve beszélt hazulról - az édest eidesznek, a kedvest kedvesznek ejtette, s néhány napi pihenő után sietve jött Gyergyóból, ahová Bukarestből került barátnőjével, Annával, az én unokatestvéremmel. S ugyancsak szolgálatba állott a másik nagyvárosban is, akárcsak Anna, s ideát is két kezük munkája után keresték a boldogulást.
De Jula nem csupán Anna barátsága miatt jött el ilyen messze földre, s ilyen bátran, hanem Bence miatt inkább, aki Annának a testvérbátyja volt, s nékem is unokabátyám.
Ez a Bence vidám és kalandos természetű fiú volt, s hogy mit ígért Julának, mivel hitegette, nem tudhatom, de nem is kellett őt nagyon hitegetni, annyira Bence után hajlott önként a szíve.
Csakhogy Bence nemsokára megnősült Pesten, s el is tűnt innen feleségestől, s ezzel mindennek vége szakadt, ami közöttük szövődött volt.
Haza kellett volna menjen Jula, de ő nem ment.
Akadt azonban valaki, hogy gondoskodjék, ne maradjon Jula teremtett egyedül a világban. Ez a valaki az én Anna húgom volt, talán mert vétkesnek is hitte magát egy kevéssé Jula árvaságában.
Szerzett Anna egy fiút, aki a vagongyárban dolgozott, s mindjárt a harmadik héten feleségül is kérte Julát, annyira a szívébe világított a leány becsülete.

S innen kezdődik az én szerepem ebben az életben. Valami régi szokás azt diktálja Jula falujában, hogy a leány legidősebb férfirokonától kér tanácsot és engedelmet, amikor leányéletével fel akar hagyni.
Neki én rokona nem voltam, s akkor még éveim szerint sem tanácsadásra érett, tekintélyes. Neki azonban rajtam kívül ismerőse senki, én mégis földi azonban, s valahogy rokon. Annával keresett fel egy vasárnap délután, de őt valami ürüggyel mégis elhárítván, adta elő nekem kérelmét.
Lehajtott fejjel, igazán rebegve mondta el szegény leány az ő nehéz helyzetét, s abban mégis szerencséjét, s csak aztán emelte fel arcát, amikor befejezte, s hogy mit szólnék hozzá.
Én csak egy kérdést találtam tisztázásra méltónak: - Szereted?
Szeme könnybe lábadt, s alig észrevehetően megingatta a fejét:
- De - suttogta - bízom benne igen!
Így történt, hogy én az engedélyt megadtam.
Legidősebb férfirokonként természetesen a lakodalomban is részt kellett vennem, ami Angyalföldön zajlott le, a Jász utcában, a fiú lakóhelyén. Úgyszólván szülőföldjén. - Muzsika is lesz - mondták meg nekem jó előre-, "egy szál" gramofon.
Hogy ezt tudtam, keletkezett bennem az ajándékozás ötlete, az ajándéké, amellyel vendégként is, rokonul is tartozom minden falusi és városi hagyományok szerint.
Négy hanglemez volt az ajándékom. Hátukon tizenkét moldvai dal húzódott meg. Neves zenetudósok akkoriban szerezték, kerülő úton, csángó asszonyok ajkáról a zengzeteket a megőrző viaszra. S én hiún abban reménykedtem, hogy a menyasszonynak nagy örömet okozok majd velük.

A lakodalom!
Egész este tangó járta és csárdás. A jókedv is magasan szállt, a menyasszony komolyságát mindenki illendőnek tartotta. Én jó ideig elő sem hozakodtam ajándékommal.
Valamikor éjfél előtt azonban, látva az ifjú férj türelme fogyását, mégis elfoglaltam a gramofont, és kihirdettem, hogy le akarom játszani az ajándékaimat.
Meghökkent egy cseppet a lakodalmi nép, s maga a menyasszony is, s akkor csak igazán, amikor a buja tangók nyomán csángó asszonyok kezdtek énekelni ártatlan érzelemmel, sok essel, selypítve és sziszegve.
És minden dal végén bemondta nevét mindenik, s azt is, hogy dúdolta ő, aki ennyi meg ennyi éves, ekkor és ekkor...
A csodálkozás azonban nem sokáig tartott. Már a második, harmadik ének alatt beszélgetni kezdtek s nevetgélni a vendégek, habár halkan, nyilván az irántam való figyelemből. S talán a menyasszony bánatos figyelme iránt való gyöngédséggel.
Mert egyedül Jula figyelt igazán, kerekre meredt a szeme, közelebb húzódott a géphez, maga után vonta a férjét is: "Hallgasd! Ezt én is tudom!"
Az új ember figyelme azonban hamar eltántorodott. Máson járt az ő esze.
S hallgattuk, csak ketten, végig a tizenkét dalt, s nem is egyszer. Mert Jula ragaszkodott hozzá, hogy megismételjünk egy-egy verset, amelyre nagyon erősen vagy igen halványan emlékezett.
Egyik dal végéről valami hiba folytán lemaradt a dúdoló neve, ott Jula behunyta szemét: "Édesanyám hangja volt!"
Nem háborítottam meg hiedelmében.
Egy másik dalnak pedig mindjárt az elején azt mondta: "Ez az én hangom. Így kezdtem én is mindég."
S az a dal így kezdődött: "Hegyek-völgyek zengnek, a nagy felhők mennek. Jaj, de magasz ég, a szép csillagos ég..."
S amint a dal véget ért, eltemette az arcát, és zokogott csaknem egy álló óráig.
Elcsendesedve néztük, és mindenki azt gondolta: lányságát siratja. Még én is, pedig sejthettem, mit mondhatott neki a lejátszott dalok egyike-másika.
Emlékeztem, sokáig emlékeztem erre az estére, de aztán kiment a fejemből. Még a lemezekről is megfeledkeztem, bár egy idő múltán visszakerültek hozzám:
- Minek - sajnálkozott zavartan Jula -, minek ez nálunk, ha úgysem tudjuk megszólaltatni őket, játszó gép híján.
Az esküvő után következő esztendőben ikreket szült Jula a Jász utcában: egy fiút és egy lányt. S nagyon örült nekik.
Emberét elvitték a háborúba – s hamarosan az értesítés jött, hogy ott is maradt: megette a nagy, jégfogú visszavonulás.

A két gyerek a rokonok, az utca, a barátok jóakaratából és Jula dolgos kezei nyomán mégis felnevelődött.
De aztán történt egy és más a Jász utca környékén is.
A fiú esztergályos lett, úgyszólván az apja helyén. A leány - a kis Jula - pedig leérettségizett, és gyógyszerésznek készül. Éppen férjhez menendő volt, amikor húszévesen elémbe került, erősen hasonlított a húsz év előtti Julára, s ugyanazt is kérdezte, kérte tőlem.
- Feleségül kér egy tanár, s tanácsra várok, mit tegyek.
A legidősebb rokon szerepében most is csak egyet kérdeztem:
- Szereted?
Felvetette a fejét, és gyors, határozott biccentéssel mondta az igent, s azt is, még nincsen lakásuk, de hát...
Fejére tettem rokoni kezemet, s az anyja felől kérdeztem.
A vidám, boldog arc elkomorodott.
- Anyuka nagyon sokat hallgat. Nem látjuk soha nevetni. S ha bántódás éri napközben, akkor éjjel álmában énekel.
- S mit énekel? - kérdeztem.
Ezt azonban kis Jula nem tudta megmondani.
- Olyan különös dallama van, s mintha selypítene anyuka közben, s amikor felébred, semmire sem emlékszik, vagy nem akar emlékezni. Csak még szomorúbb. Ó, istenem, ha ebből ki lehetne gyógyítani! Mert ez szörnyű. S hogy senkinek nem mondhatjuk. Még a vőlegényem sem tudja.
Láttam, a két testvér semmit sem tud anyja szülőfalujáról, és semmit a kettejük születése előtti időről.
- Figyeljétek meg a dalt - kértem kis Julát.
Valamivel, alig egy héttel esküvő előtt, melyre én is hivatalos voltam, értesítést hozott a leány:
- Vagy kétszer megint énekelt. Nagyon figyeltünk! De most sem lettünk okosabbak. Valami hegyekről, völgyekről susogott, és tele volt esszekkel meg essekkel a beszéde.
Ha ő nem is, én valamivel azért okosabb lettem híradásától.

A maradék hétnek néhány napját azzal töltöttem, hogy ajándékul beszerezzem azoknak a régi lemezeknek a mását. Gondoltam, ha az anyának jó volt, a lánynak is jó lesz efféle ajándék. Végigbúvárkodtam minden antikváriumot.
Rá is bukkantam nagy nehezen vagy hatnak a lemezére, de el nem adták, hát szalagot csináltattam róluk. Amelyikre leginkább szükségem volt, azt szerencsére köztük találtam.
- Magnó lesz? - kérdeztem a vőlegényt.
- Csakis az lesz - felelte a tanárgyerek.
Az esküvővel s a lakodalmi vacsorával nem sokat törődtem. De valamikor éjféltájt a rokik és a csacsacsák között helyet kértem ajándékommal a magnón.
Kezem megállt, amikor indítani akartam. A dalok selypítő szövegére vajon nem fog-e derülni majd a nagyrészt fiatalokból álló vendégsereg? Ha valaki felnyihog, halálosan megsértődöm, Jula nevében.
Meg kellett előznöm a botrányt okozó nevetést.
- Tud-e még cángószon, Julácka? – fordultam az örömanyához, aki bánata mellett már olyan pesti asszonnyá vált, mint akármelyik Jász utcai asszony.
- Tudok há, eiszen ekkicikét - derült egyszerre Jula -, de má nem eröszt, mett keveszett, mett szoha nem hallok szenkivel cángószon beszílleni.
A fiatalok figyeltek és hallgattak. Egyetlen mosoly sem nyílt. S akkor én ráeresztettem a gépre a szalagot.

S jöttek dalaikkal a csángó öregasszonyok. Sziszegtek, selypítettek, édesen, szívfacsaróan, s gyönyörű hangjukon a bánatról, erdőről, patakocskáról s szerelemről zengtek, s minden dal után bemutatkoztak: dúdoltam én... és megmondták az életkorukat, és azt is, hogy mindez hányban történt.
Azt a két éneket, melyről már eredetileg is lemaradott a dúdoló neve, utoljára hagytam.
- Édesanyám hangja - sóhajtott meredt szemmel Jula, éppen úgy, mint menyasszony korában. S szeme szárazon dermedt a pergő szalagra, mintha nem akarná mégsem az akkori lemezt felismerni a hangján, vagy a szalagot nem hinné, hogy ugyanazt énekli.
Aztán következett az ő hangja, amelyikben húszévesen magára ismert.

Hegyek-völgyek zengnek,
A nagy felhők mennek,
Jaj de magasz ég, a szép cillagos ég.
Mommeg rózsám, szeretsz éngem-é?
Ha szereted rózsám,
Velem életedet,
Fogd a jobb kezemet,
Úgy beszélgess velem.
Szeretlek-szeretlek, meg ne mondd senkinek,
Míg a templom földjin össze nem eskitnek,
Jaj de magasz ég, a szép cillagos ég,
A szép cillagos ég.

Az első szavak nyomán vártam, mondja-e: "Az én hangom! Én is így kezdem mindég!"
Nem mondta. Nem szóllott semmit. Csak az első hangok után megindult lassan a szeme, s folyt, folyt egyre. Gáttalan és takaratlanul. Pergett az ölébe, s nem nyúlt fel kezével, hogy egyet is eltöröljön a sok gyöngy közül.

Ilyet még nem láttak ezek a mai fiatalok. Nem láttam én sem. Ilyen megeredt könnypatakot.
- A faluját siratja - magyarázta halkan nekem a vőlegénynek egy finom szavú tanár kollégája-, így zúdul a lélekre a gyermekkor emlékezete!
Én azonban jól tudtam, egyéb is tört fel ezzel a sós és keserű forrással: a szerelem, az első, hívő szerelem! Az én kalandos, hűtlen Berci bátyám, aki után hiába vándorolt ily messzi egy leány. S aztán a két gyermek apja, akiben, lám, ugyanvalóst hiába bízott, mert nem jött haza ő sem, s akit hiába szeretett meg utóbb olyan erősen. Úgyszólván halálában…

Vagy fél esztendő múltán találkoztam az ifjú menyecskével. (Nemigen kereste azóta a "legidősebb férfirokont".) Virágzott, ragyogott!
Ó hát mikor is ne ragyogjon, mikor is ne virágozzék a nő, ha nem félesztendős asszony korában!
- Anyád? - kérdeztem, amint kifogytam a dicséretekből. - énekel-e még álmában? Ha sérelem éri?
Kisjula meglepődött, minden egyébre inkább készült, de erre az egyre nem. Ingatta fejét, elmélázott, mint aki hazudni mégsem akar, hát utánajár a dolognak, legalább a fejében.
- Nem - felelt végül-, nem. Azóta egyszer sem énekelt.
S én azt gondoltam: vagy örökre kisírta magát a lakodalomban, vagy mostanában nem érik álomba nyilalló bántódások.

Szabó Magda: Ókút
(részlet)

...Az ünnepek érkezését illatok, ízek, izgatott készülődések és villogó kirakatok jelezték. Ezeknek a nevezetes időszakoknak először a színét jegyeztem meg: a karácsony ezüst volt, csillagszóró sziporkás, a húsvét csodakék ég előtt jegesen villogó fehér, mint a kirakatba tett tojáskák jégvirágos ablakokhoz hasonlító cukorfala, melyek hátlapján báránykép lapult... A pünkösd skarlátszín volt, csapkodó, élő, remegő piros, mint a kályatűz, hajladozó lángnyelvei közé képzeletem bomló orgonaágakat, bazsarózsát és tajtékos fellegeket festett...
Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambinó-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit sem veszít ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába... Micsoda büszke és boldogító érzés volt, amikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihallatszó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveg élettelenségéből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthoné, a biztonságé.
...
De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk - apám és én - közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utánamondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében tárolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk se kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna nem észrevennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva egyazon tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja és a Golgotára kíséri. "A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe" - Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának lova van, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa lépünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül, önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg csak énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág.

Rónay György: A gyökerekről

(részlet)

Áll a fa a helyén, az egyik jobban, a másik rosszabbul, látni a törzsét, az ágait, a lombját. Az egyik csenevészebb, a másik terebélyesebb. De a gyökereit egyiknek se látom: a gyökérzete mindegyiknek bent van a földben. Persze, hogy mindegyiknek van gyökérzete: különben nem élne, nem is lenne fa. De hogy milyen ez a gyökérzet, milyen erős, milyen ágasbogas, milyen finom hajszálerekkel milyen gazdag táplálékot bír fölszívni: ezt számomra nem maguk a gyökerek mondják el, hanem a törzs, a korona érzékelteti.
...
Szemügyre venni az élő fát, megszemlélni leveleit, a kéreg minőségéből, levelek színéből, ágak vitalitásából következtetni a gyökerekre, sőt túl a gyökereken a talajra, ahonnét az életük nedveit szívják. Lám, ez a fa ilyen. Nyilván azért ilyen, mert lent, a közvetlenül nem látható gyökerek elsenyvedtek a sziklás, meddő talajban. Vagy fordítva: lám, ez a lomb erős gyökérzetre, termékeny talajra vall. És a levelek színéből, erezetéből, szívósságából, keringő nedveiből ki lehet következtetni a talaj minőségét, ahová a gyökerek nyúlnak.
Az író dolga, hogy élő fát neveljen; a kritikusé, hogy erről az élő fáról beszéljen: lombból ismerve meg a gyökereket. Ha letarolja a lombot, hogy legalább a csupasz ágazat hasonlítson holmi félresikerült gyökérzetre, éppúgy kontár, mint a kertész lenne, ha fejjel lefelé ültetné a fát.

(Jegyzetlapok)

Kosztolányi Dezső: A gipszangyal

Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát.
Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.
Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kínai ezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott.
Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni.
Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett.
Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, grádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-botlott, határozatlanul.
A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt, "behúzó", aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova, vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba.
Ott egy gipszangyalt mutattak neki.
- Gyönyörű! - kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján.
Aztán föltette csíptetőjét, és úgy nézegette a gipszangyalt.
A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította, és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukorból faragták volna ki.
A tanító a szűk homlokát ráncolgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító ily szerencsésen egymásra talált.
Huszonöt pengőre tartották.
- Nem lesz drága? - kérdezte.
A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak.
Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben.
A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni.
A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette, és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb, mit ez.
Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa.
Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az állán. Akkor hetekig nem nézett tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre sem méltatta.
A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki.
"Ha nem mosolyogna - mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog."
Ebbe aztán meg is nyugodott.
Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította.
Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.
- Milyen kedves vagy - mondogatták. - Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe.
- Tetszik? - kérdezte a tanító.
- Nagyon szép - biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását.
- Az a szép rajta - szólt a tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog.
Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák, és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért.
Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyalt állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve.
- Nézd sógor - mondotta kötekedve. - Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is.
Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte:
- Hallgass! - folytatta emeltebb hangon. - Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valld be, hogy szégyelled.
- Részeg vagy - mondta a sógor.
- Nem vagyok részeg - kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép, fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket…
Föl is kelt, és karjait fölemelte, a karácsonyfa elé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt.
Csak a húga tartóztatta föl.
- Részeg vagy - ismételgette a sógora. - Részeg.
- Nem vagyok részeg - rikácsolt a tanító, és sírva fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívére mutatott. - Rátapostatok.
Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.
Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a "karácsonyi botrány" miatt, azt írta, hogy nagyon ideges.
Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el, és sírni kezdett. Könnye lecsorgott, és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, amelyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínai ezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé.

Stefan Zweig: Ráhel szembeszáll Istennel - 5.

(előző rész)

Ráhel felemelte hangját, mintha száz égbolton át kellene hatolnia; könyörgő kiáltásával elszállt lelkének ereje. Ismét térdre rogyott, megrendült feje lehajolt a földre és reszkető testén úgy ömlött el dúsfürtű haja, mint a feketén rohanó vízár. Így térdelt Ráhel, és reszketett és várta Isten válaszát.
Isten azonban hallgatott. És a földön és az egekben és a köztük lebegő világokban nincs semmi, ami borzalmasabb volna Isten hallgatásánál. Ha Isten hallgat, véget ér az idő és eltűnik a fény, akkor a nappal nem válik külön az éjszakától és a világűrben csak a kezdet sivársága van jelen. Minden, ami mozog, abbahagyja mozgását, megáll az áradása minden folyónak, a bimbódzó növény nem virágzik tovább s a tenger sem hullámzik az ő bensőséges szava nélkül. Földi fülek nem viselik el a csend dübörgését, földi szív nem állhat helyt az üresség szorongatásával szemben, amiben csak Isten van s a földön élő nem lehet mindaddig, amíg ő, aki minden élet élete, hallgat.
És maga Ráhel, a legtürelmesebb, még ő sem tudta Isten végtelen hallgatását kiáltó szorongattatása közepette elviselni. Még egyszer felemelte szemét a Láthatatlan felé, még egyszer anyai kezére támaszkodott s a harag tűzköve vörössé tette szavát, mintha szikra pattanna ki szájából.
"Nem hallotáál meg, Te, aki mindenütt jelen vagy, nem értettél meg Te, aki mindent megértesz - és magyarázni kell szavaimat nekem, tudatlan cselédnek? Te, aki most keményen hallgatsz, értsd meg, én is féltékeny voltam, mert Jákob testvéremnek adta át magát, amint hogy Te haragra gerjedsz, mert gyermekeim helyetted más isteneknek áldoznak. De mégis én, a gyönge asszony, fékeztem haragomat, irgalmas voltam a Te kedvedért, mert irgalmas szívűnek hittelek Téged, és megkönyörültem Leán és Jákob is megkönyörült rajtam, tudd meg, Isten: mi, akik csak szegény és mulandó emberek vagyunk valamennyien, legyőztük magunkban az irigység gonoszságát és most Te, Mindenható, aki mindent teremtettél és mindent kimerítettél, Te, minden élet kezdete és lényege, Te, aki előtt tengerré lett minden, amiből nekünk csak cseppek jutnak, Te nem akarnál irgalmat gyakorolni? Jól tudom, hogy gyermekeim népe makacs nép és mindig lázadozik a Te szent igéd alatt, de mégis, nem kell-e, hogy Te, aki Isten vagy és mindent betöltesz uralmaddal, esztelenségükkel szemben türelmedet, hibáikkal szemben irgalmadat mutasd nékik? Mert nem szabad annak megtörténni, Istenem, nem szabad megtörténni annak, hogy angyalaid szemeláttára megszégyenítsen Téged egy ember és amazok majd így szólhassanak: Volt egykoron a földön egy asszony, egy gyenge és halandó asszony, Ráhel volt az ő neve, aki fékezte haragját, Ő azonban, Isten, aki mindeneknek Ura, lakájként szolgálta haragját. Nem, Isten, ez nem történhet meg, mert ha irgalmad nem végnélkül való, akkor Te magad sem vagy végtelen, nem, akkor... Te... nem... vagy... Isten... Akkor Te nem vagy az az Isten, akit könnyeimből teremtettem s akinek hangja testvérem rettegő kiáltásából hozzám szólt, idegen Isten vagy akkor, a haragvás, a büntetés, a bosszúállás Istene, és én Ráhel, aki csak a szerető Istent szeretem és csak az irgalmas Istent szolgálom, akkor én, Ráhel - angyalaid szemeláttára - megtagadlak Téged. Ám hajoljanak meg Előtted emezek és kiválasztottaid és a próféták, lásd, én, Ráhel, az anya, én nem hajlok meg Előtted, kiegyenesítem hátamat és ide lépek a középre, Közéd és szavaid közé. Mert le akarok Veled számolni, mielőtt Te leszámolnál gyermekeimmel és vádat emelek Ellened: a Te szavad, Isten, ellentmondás lényeddel szemben és haragvó szád megtagadja önnön szívedet. Ítélj tehát, Isten, Önmagad és szavad között!  Ha valóban az a haragvó vagy, akinek hirdeted magad, akkor dobj le engem a sötétségbe gyermekeimhez, mert nem akarom a haragvó Isten arcát meglátni és megtagadom féltékenységed haragját. De ha Te vagy az az irgalmas, akit kezdettől fogva imádok s akinek tanításai szerint éltem, akkor mutatkozz meg végre előttem, akkor tekints felém szelídséged fényével és szánd meg gyermekeimet és védelmezd a szent várost."
Miután Ráhel szavainak kardját így az ég felé döfte, újból megtört. Térdre rogyott s hátra támasztotta fejét, a magasból jövő szavakra várva és szemét lehúnyta, mint a halottak.
Az ősatyák és a próféták rettegve mentek el Ráhel közeléből, mert attól féltek, hogy villám fog lesújtani a káromló asszonyra, ki Istennel akar leszámolni. Félénk szemmel bámultak az ég felé. De semmilyen jel nem jutott el hozzájuk.
Az angyalok azonban, akik Isten sötét tekintete elől szárnyukba rejtették fejüket és borzadva néztek a vakmerő asszonyra, aki megtagadta uruk mindenható hatalmát, ők látták, hogy Ráhel arcáról egyszerre fény csillan fel és homloka felragyog. Mintha bensejéből jönne, testének bőre sugározni kezdett és anyai orcáján végiggördülő könnyek felragyogtak, mint a hajnali harmat. Ezen felismerték az angyalok, hogy Isten most minden élő szeretetével Ráhel arcába tekintett. És felismerték, hogy Isten végtelen és türelmetlen hitéért jobban szereti szavának e megtagadóját, mint a szolgákat, akik jámboran és engedelmesen alávetik magukat ítéletének. És eltűnt az angyalok félelme és bátran felemelték tekintetüket, és lám: világosság és fényesség volt újra Isten közelében és mosolyának életadó kékje végtelenül hatolt át az űrön. És csengő szárnyakkal röpködtek a cherubok és a szellő ezüst lábbal követte röptüket, úgyhogy áradozó korálisok hangja hatotta át az ég fehér sátrát. De Isten arcának ragyogása végtelen fénnyé növekedett, amíg végül az egek már nem viselték el e teljességet s az áradó fénytől sugározni kezdtek. És szent egységben felcsendült az angyalok hangja és a halottak hangja és mindazoké, kiket Isten még nem hívott a földre, mindaddig, míg együttvéve boldog lélegzetté, hatalmas énekké lettek.
De mélyen lent az emberek, mitsem tudva az égiek tanácsának határozatáról, semmit nem sejtettek abból, ami fejük felett történt. Halotti ruhákba burkolva tompán hajtották le homlokukat az elsötétült földre. És akkor egyikük és másikuk úgy érezte, mintha szelid susogás kezdődne, olyan, mint a márciusi szellő.
Bizonytalanul tekintettek fel és elcsodálkoztak. Mert a felhőzet megrepedt falán át csodálatosan tűnt fel a szivárvány és hétszínű fényében vitte el könnyeit Ráhel felé, az Anya felé...

(Horváth Zoltán fordítása)

Stefan Zweig: Ráhel szembeszáll Istennel - 3.

(előző rész)

Elzárva és elfeledve feküdtem itt és rágtam saját haragomat és már sötét volt a tető alatt, csaknem olyan sötét, mint azén bensőmben, amikor egyszerre halkan felnyílt az ajtó.
És lám, testvérem, Lea volt az, ki menyasszonyi útja előtt titokban hozzám settenkedett. Lépteiről megismertem már őt, de bárha meg is ismertem, ellenségesen elfordultam tőle, mintha nem ismerném, mert szívem kemény volt vele szemben. De Lea szelíden közeledett hozzám, kezei gyengéden simogatták meg hajamat, mikor fölnéztem, láttam, hogy szemének csillagát a félelem felhője borítja el. És lásd, Uram, megvallom, e pillanatban felujjongott bennem a Gonosz! Jólesett az ő szomorúsága,  jólesett az ő félelme s úgy érintett ez az érzés, mint a bosszú,  mert hogy az én menyasszonyi napom az ő számára is keserűvé lett. Ő azonban, a szerencsétlen, mitsem sejtett gonosz örömömből, hiszen testvériesen osztottuk meg anyánk tejét és gyerekkorunk óta szünet nélkül, egyformán szerettük egymást. Így bizalommal jött hozzám és átölelte vállamat. De a félelemtől még reszkettek az ajkai, mikor panaszkodni kezdett.
"Mi történjék most, testvérem, Ráhel? Nekem olyannyira fáj, amit atyánk tett. Tőled elvette szeretődet és nekem adta - de én félek a mitsem sejtőt megcsalni, mert hogyan léphetnék felemelt fővel ő elé, aki téged kíván és hogyan szegődhetnék én ő mellé? Érzem, hogy lépteim nem akarnak vinni és szívem ellenkezik, félek,  Ráhel,  félek, mert hogyan volna lehetséges, hogy ama férfiú első pillanatra ne ismerne meg engem? És kétszeresen hullik rám vissza majdan a gyalázat, ha érintetlenül kerget ki engem házából és sátrából. És három nemzedéken át gúnyolni fognak engem a gyerekek: ez Lea, a csúf, aki készségesen szaladt egy férfihoz, csak azért, hogy az fölismerje és elkergesse magától, mint egy rühes állatot.
Mit tegyek, Ráhel, segíts rajtam, kedves testvérem, merjem-e megtenni, avagy ellenszegüljek-e atyám parancsának, kinek keze súlyosan nehezedik reám? Mit tegyek, Ráhel, hogy Jákob ne ismerjen meg időnek előtte és ne érjen engem az ártatlan gyalázat. Segíts, testvérem, Ráhel, segíts, könyörgöm, a Mindenható irgalmára."
Uram, testemben még makacsul állott a harag és bárha szerettem őt, még újjongott bennem a Gonosz és félelme olyan volt számomra, mint egy örömteli hír. De mikor a Te szent nevedet nevezte, Uram, a Te legszentebb nevedet, az Irgalmasság Istenének nevét- Uram, akkor úgy éreztem, hogy egy tüzes sugár hatol át rajtamés szívem felrázódott tágas testemben és elhomályosult lelkemben édesen éreztem, amint jóságod hatalma, irgalmasságod mámoros hatalma belém hatolt, Uram. Mert örök csodáid egyike ez, Uram, hogy lehullik rólunk saját testünk korlátja, mihelyt felismerjük felebarátunk szenvedését és tudva behatolunk fájó keblébe. Egyszerre úgy éreztem önmagamban testvérem félelmét, mintha önmagamé lenne és nem gondoltam többet magamra csak az ő kiáltó szorongatottságára. És résztvevően nézve testvérem szenvedését, megkönyörültem rajta, én, a te együgyű leányod - Uram, most jól figyelj szavamra - megkönyörültem rajta abban az órában, mert könnyezve állt előttem, amiként most én könnyezve állok Előtted. Megkönyörültem rajta, mert könyörületességemhez folyamodott, amint hogy én égő ajkammal most a Te irgalmadhoz fordulok. És önmagam ellenére megtanítottam őt, hogyan kell Jákobot megcsalni és elárultam a megbeszélt jeladást. Tanácsoltam, hogy háromszor csókolja meg homlokát, mielőtt a sátorba lépne - Uram, így ütöttem arcul én, Ráhel,  féltékenységemet, így árultam el Jákobot és saját szerelmemet is a Te kedvedért.
Mikor így tettem és Lea megértette szándékomat, nem tudott tovább uralkodni magán, leborult lábaimhoz, kezemet és ruhám szélét csókolta, mert azt is Te adtad az embereknek, hogy alázatosakká legyenek s elfogja őket a hála, valahányszor szent jóságod jelét érzik. És átöleltük egymást és sós könnyeinkkel nedvesítettük meg egymás arcát. De mikor felállt a földről, a gondok újra elsötétítették szemét ésajka újfent sápadtan megremegett.
"Köszönöm neked, jóságos testvérem, szólt hozzám, köszönöm neked és tanácsod szerint fogok eljárni. De mi történjék, ha ez a jel sem vezetné félre? Adj még egy tanácsot, testvérem, még egyszer segíts nekem. Mondd meg, hogy mit tegyek, ha a te neveddel szólít meg engem. Hallgatag maradhatok-e vajjon, amikor hozzám szól, mint vőlegény a menyasszonyához, hiszen beszélni nem beszélhetnék saját hangomon anélkül, hogy észre ne venné a csalást? Mit tegyek, testvérem, ha majd szól hozzám, hogy feleljek a te hangoddal, ha kérdez engem? Segíts rajtam, Ráhel, segíts rajtam, te okos, segíts rajtam, te segíteni tudó, segíts a mindent megbocsátó Isten nevében."
"Nyugodj meg, testvérem, Lea és ne aggodalmaskodj. Mert a Mindenható kedvéért magamra vállalom, hogy Jákob fel ne ismerhessen, mielőtt testedet megismerte volna. Ezt fogom tenni: míg atyám elfátyolozva hozzá köt téged, be fogok lopózni Jákob szobájába és elrejtőzöm a sötétben a nászágy mellett. És ha ő hozzád szól, majd én, az én hangomon felelek helyetted. És így el fog tűnni az ő gyanakvása, s át fog ölelni téged, és hímporával megáldja testedet. Ezt, Lea, megteszem azért a szeretetért, amit gyerekkorunk óta egymás iránt éreztünk és a Mindenható irgalmáért, amire hivatkoztál, hogy majd egykoron, ha a gyermekeim szent nevét kiáltva hozzá fordulnak, ő is irgalmat gyakoroljon velük."

(következő rész)

Ráhel azonban, mikor magán érezte Isten figyelmét, felemelte könnyező arcát s a rettegés bátorságával megszólalt:
"Pásztorlány voltam, Lábán lánya - hiszen tudod -, Charan országában napkelet felé és apám parancsa szerint őriztem juhait. Mikor egy reggelen itatóhoz vezettük őket, s a szolgálók nem tudták elmozdítani a kút kövét, egy segíteni kész ifjú ugrott elő, idegen és deli volt és mi csodálkozva láttuk testének erejét. Jákob volt az, akit hozzám küldtél, apám testvérének gyermeke s alighogy megnevezte önmagát, elvezettem őt atyám házába. Csak egy óra telt el azóta, hogy megláttuk egymást és tekintetünk már égőn fordult egymás felé és szíveink vágyódtak egymás után. És utána vágyakozva, éberen feküdtem éjszaka - és lásd, Uram -,  nem szégyeltem véremet, mert ha nem Te, Uram, ki más tehetett volna olyanná bennünket, hogy szívünk vadul növekszik a szerelem lángoló tüskebokrává.
Csak Te, Uram, Te egyedül akartad, hogy a szűz átadja magát a férfinak s hogy viharosan vágyódjék a tekintet a tekintet, a test a test után. Ezért nem védekeztünk ez ellen a lángolás ellen, hanem ama első napon kicseréltük a kapcsolat szent fogadalmát, még ama első napon, amelyen Jákob meglátott engem, Ráhelt. 
Apám, Lábán azonban - Te tudod ezt Uram -, kemény férfi volt, kemény, mint a köves talaj, amit ekéjével fölsebzett, kemény, mint bikáinak szarva, amiket meghajtott a járomban. És amikor Jákob magával kívánt vinni engem, apám próbára akarta őt tenni, hogy ez a férfi az ő akarata szerint való volna-e, aki a munkában kemény és helytálló a türelemben. Így felelt a leánykérőnek - Te tudod, Uram - hogy érettem először hét esztendőn át szolgálja őt. Ezt hallván, lelkem megremegett és Jákob arcából eltűnt a vér, mert oly végtelen hosszúnak éreztük a határidőt. Mert hét esztendő, Uram, tudom, hogy számodra csupán egy lehulló csepp, alig egy pillantása örök szemednek, mert hiszen ős Örökkévalóságod egén elvonul az idő, mint a füst. De hét esztendő, - Uram, kegyeskedj erre gondolni, - a mi számunkra, emberek számára egy tizede az életnek, mert alig hogy a sötétségből fölvetjük szemünket szent világosságod felé, máris újólag elzárja azt előlünk halálunk éjszakája. Életünk gyorsan folyik el, mint tavasszal a folyam és egyetlen hullám sem tér még egyszer vissza. A hét esztendő tehát nekünk, türelmetleneknek, olyan volt, mint az örökkévalóság, átmérhetetlen távoli hét esztendő, mialatt pedig a testeink egymás közelében voltak, s ajkaink szomjaztak szeretőnk csókja után. De Uram, Jákob mégis meghajolt e döntés előtt s én mégis alávetettem magam atyám parancsának. És megragadtuk szívünket, hogy engedelmességre és nagy türelemre fékezzük.
Uram, milyen nehéz ez a türelem a Te teremtményeidnek! - mert élő testünkben heves szívet teremtettél és mélyébe tudatos félelmet ültettél, földi létünk rövid ideje miatt. Tudjuk, Uram, hogy tavaszunkhoz nagyon is közel van őszünk és életünk nyara nem tart soká: azért hullámzik ilyen türelmetlenség földi vérünkben, azért nyúl ki kezünk oly mohón a szeretet után és sietve örülni tud még a múlandónak is. Miként is tanulhatnánk meg várakozni, akik öregszünk az idővel, hogyan lehetünk türelmesek, akik egy éjszakán át elhúnyunk, miként is ne égnénk, kiket pusztító lánggal emészt az idő, hogyan ne sietnénk mi, kiket üldöz a halálos lépés! De mégis, Uram, féken tartottuk magunkat és uralkodni tudtunk vágyaink fölött. Minden nap ezer napnak tűnt vágyakozó szemünkben, olyannyira szerettük egymást. És mégis, mire elmúlt az idő, a várakozás hét esztendeje nem tűnt többnek, mint egyetlen nap. Így vártam, Uram, Jákobra, ennyire szeretett engem Jákob.
S mikor hetedszer fordult az esztendő, örömmel léptem atyám, Lábán elé s kértem tőle a házassági sátrat. De atyám, Lábán, nem vette észre örömömet, szemöldöke felhőssé lett és merev pecsét zárta le ajkát. Majd azt parancsolta nekem, hívjam ide testvéremet, Leát.
Testvérem, Lea - Te tudod, Atyám - elsőszülött volt s két évvel korábban hagyta el anyánk méhét. Csúnyának teremtetted az ő arcát - a férfiak így nem figyeltek rá és ő bánkódott, hogy senki meg nem kívánja őt. Szerettem Leát, éppen szenvedése és különös szelidsége miatt. De most, mikor atyám megparancsolta, hogy vezessem őt elébe s engem kiutasított a sátorból, gyorsan megsejtettem, hogy valami csalást tervez vele. Így a közelben elrejtőztem, hogy kihallgassam megbeszélésüket. És atyám így szólt:
"Hallgass rám, Lea, testvérem gyermeke, Jákob eljött és hét esztendeje szolgál már, hogy Ráhelt feleségül nyerje. De ezt nem tűrhetem miattad, mert sehogyse illenék, hogy a fiatalabb testvér az idősebb előtt hagyja el az atyai házat és hogy az elsőszülött a cselédek gúnyjára férj nélkül maradjon. Ilyen szokás gonosz és ostoba és Isten akarata ellen való volna. Mert az Úr a világ kezdetén a földi hajnalhasadáskor megparancsolta, hogy töltsük be emberekkel az ő világát s hogy egykoron myrriádok legyenek majd, akik az ő nevét dicsérik. Nem kívánja ő, hogy parlagon heverjen talaja és nemzés és gyümölcs nélkül pusztuljon az, amit teremtett. Egyetlen mén és egyetlen kanca sem nyerít istállónkban, amelyik nem szaporodni kívánna - hogyan tűrném, hogy saját gyermekem szégyenszemre és gyalázatban elzártan maradjon. Ezért készülj, Lea, vedd fel a menyasszonyi fátyolt és zárd szorosan arcod elé, hogy Ráhel helyett téged vezethesselek Jákob elé." Így szólt apám Leához, ki félve megremegett és hallgatott.
Alig hogy szívem megértette a csalfa beszédet, haragra gyulladt az én atyám, Lábán és az én testvérem, Lea ellen - bocsásd meg ezt, Uram - de gondold meg, Uram, gondold csak meg, hogy ama férfiú hét évig csak énérettem szolgált, hét évig éhezett szerelmünk egymásra és most testvérem ölelje át azt, aki önnön testemnél is közelebb állt lelkemhez? És az én lelkem lázadásra készült és felbőszült atyám ellen - Uram, fellázadtam az én atyám ellen, csak úgy, mint az én gyermekeim most ellened bőszülnek fel, örökkévaló Atyjuk ellen, mert ezt is Te adtad nekünk, Uram, hogy haragunkban megkeményedik nyakunk, ha igazságtalanság ér bennünket. Így titokban Jákobhoz lopakodtam és súgva óvtam őt, hogy védené magát, ha atyám helyettem valaki mást adna mellé. És hogy minden csalás ellen felvértezzem őt, közöltem vele a felismerés egy bizonyos jelét. A felismerés jele pedig az volt, hogy a menyasszony háromszor csókolja meg homlokát, mielőtt sátrába lép. És Jákob megértett engem - visszaemlékezett a jelre.
Este Lábán előkészítette Lea számára a menyasszonyi fátyolt. Kétszer fedte el vele arcát, nehogy Jákob előbb ismerje meg az elé csempészett leány arcát, semmint hogy testét megismerte volna. Engem azonban kiküldött a pajtába, hogy egyetlen szolga se vegyen észre  és ne óvhassa a megcsalatottat. A sötétségben egy bagoly ült s amint az óra közeledett az este felé, úgy növekedett az én szívemben a harag s csaknem azt hittem, hogy fájdalomtól reszkető mellemből ki fog szakadni, mert Te tudod, Uram, nem kívántam én az én testvéremnek Jákob ágyát. És fogaimmal öklömet haraptam, mikor a cimbalmok hangja mellett megkezdődött a vígasság és fájdalom és irigység oroszlánok módjára tépték az én lelkemet.

következő rész

(Mert
- most - november 28-án - volt Stefan Zweig születésének évfordulója
- szeretem Stefan Zweiget
- régóta kacérkodom a gondolattal, hogy idehozom ezt az elbeszélést, Gaudilának, cserébe a Thomas Mann-regényrészletért.
Napokig fog tartani...)

Stefan Zweig: Ráhel szembeszáll Istennel
(Legenda)

Jeruzsálem keménynyakú és megbízhatatlan zsidósága újólag megfeledkezett az esküvel kötött szövetségről, újólag véres áldozatot nyújtott Tyr és Ammon ércbálványainak. És nem volt elég a gyalázat, hogy kőoltárokon és hegyeken gyújtottak tüzet tiszteletükre - Baál képmását fölállították még Isten saját házában is - amit szolgája, Salamon épített részére -,  és áldozati marhákat vittek be a folyosókra, míg a szent hely füst és vér bűzével telt el.
Mikor Isten látta, hogy Szentségének legbensőbb szívéig is gúnyt űznek vele, haragja hatalmas lángra lobbant.  Kinyújtotta jobbkezét és kiáltása végighatolt az egész mennyországon: véget ért immáron türelme, kiirtja a bűnös várost és népét, miként a szalmát, szerteszét szórja a föld hátán. Mennydörgés hirdette ezt a kinyilatkoztatást és hangja végtelenségének egyik végétől a másikig visszhangzott. 
Mikor Isten haragja hanggá lett, a menny magaslatai s a leláncolt föld borzadva remegtek meg. Szökve menekültek a folyamok, meghajoltak a tengerek, a hegyek részegek módjára meginogtak s a sziklák lerogytak. A madarak holtan zuhantak le a levegőből s maguk az angyalok is hatalmas szárnyuk mögé rejtették fejüket, mert még ők, az érzés nélkül valók sem tudtak szembenézni haragvó pillantásának villámával és haragja kiáltása érces éllel hatolt a fülükbe.
Csak a mennyei dolgokra süket emberek, az elítélt város lakói nem tudtak semmit végítéletük szaváról. Csak azt vették észre, hogy hirtelen megingott alattuk a föld szilárdsága és fényes nappal kialudt a világosság és forgószél kerekedett, amely úgy törte meg a cédrust, mint a szalmaszálat és amely előtt a bokrok úgy meghunyászkodtak, mint az apró állatok. A vihar hátán azonban felhők száguldottak és sötétséggel borították be az eget, fejük fölött megindult a romlás és lábuk alatt úgy hullámzott a föld, mintha tenger lett volna. Rémülten szaladtak most ki házaikból, nehogy a tető rájuk zuhanjon s mikor fölnéztek, újólag megijedtek, mert a felhők már sziklakeményen fejük fölött álltak és a zúgó levegő már tüzes kéncsóvák ízét hordozta magával. Hiábavaló már, hogy most tébolyodottak módjára megtépték ruháikat és hamuval szórták be fejüket, hiába könyörögtek az Úrnak - a fekete felhő egyre növekedett s eloltotta országuk fölött az élő világosságot.
De Isten haragja oly erővel mennydörgött a hangokban, hogy hirdetését nemcsak az élők hallották meg: a halottak is fölébredtek sírjaikban s az elhaltak lelke éberen ijedt fel a csontok álmából. Mert így intéztetett és határoztatott: a halottak nem láthatják meg Isten arcát: a lobogó világosság e véghetetlenségét csak az angyalok viselik el - de megengedtetett nekik, hogy az ítélet kürtjét hallják és hangját megérthessék. A halottak tehát függőlegesen megálltak sírjaikon és fölszálltak. Az apák és ősapák lelke mindenfelé keringett, mint röpködő madarak a szélben, hogy egyesülve könyörögjenek a Mindenhatóhoz, és elhárítsák a bosszút gyermekeik s a szent város házai felől.
Izsák és Jákob és Ábrahám, az egymás mellett szorongó ősatyák mámorító könyörgéssel léptek elő. De a mennydörgés megtörte kiáltásukat és dadogásuk elveszett az Úr szavában. Túlrégen tűri már a mértéktelen hálátlanságot, de most lerombolja a templomot, hogy majdan haragjában ismerjék meg amazok, akik szeretetét nem értették meg. És most, mikor az ősatyák szavuk erőtlenségébe merültek vissza, előléptek a próféták: Mózes, Sámuel, Illés és Éliás, kik egykoron Isten beszédét hordozták ajkukon, előléptek a lángnyelvű férfiak és szájukhoz emelték szívüket. De az Úr nem figyelt beszédükre, s a szél az ősöregek szakállába csapta vissza a szavakat. És már élesedtek a villámok, hogy pusztító tüzüket leszórják a templomokra és tornyokra.
A szent férfiak elvesztették bátorságukat,lelkük üresen borzongott az Úr színe előtt, mint a letaposott fű s egyetlen lélegzetnyi szót sem mertek szólni az ő haragja ellenében. Rémülten elhallgatott minden földi hang - s most Izrael ősanyja, Ráhel, egyedül lépett elő félelmének erdejéből. Ramahban, sírjában ő is meghallotta Isten haragvó szavát és könnyek gördültek le arcán, amikor gyermekeinek gyermekeire gondolt. Összeszedte tehát testének minden erejét és a láthatatlanok elé lendítette magát. Térdre borulva emelte fel kezét, térdre borulva emelte fel szavát az Úrhoz:
"Reszket szívem e testben, mikor Hozzád szólok, Mindenható, de vajjon ki teremtette ilyenné e szívet testemben - ha nem Te -, hogy megreszkessen félelmében előtted, s vajjon, ki teremtette olyanná az ajkat, hogy félelmét imádságba öntse ki? Téged félve, szeretetedbe kiáltom által magamat, gyermekeim végső szükségében emelem fel gyenge szavam a Te végtelenségedbe. Nem adtál nekem sem okosságot, sem ravaszságot és nem találok rá eszközt, hogy enyhítsem haragvásod, csak azt, hogy magamról beszéljek, s arról, amivel egykor legyőztem önmagam haragvását. Tudom, hogy ismered beszédemet, mielőtt még szólhatnék, hiszen Benned alakot nyert minden szó, mielőtt még hanggá válhatnék az emberi ajkakon és minden tett ismert előtted, mielőtt még végrehajthatná földi kezünk. De mégis, könyörgöm, hallgass meg engem türelemmel e bűnösök kedvéért.
Így szólván Ráhel meghajtotta arcát. Isten pedig látta a megalázkodót és látta könnyeit is. Egy lélegzetvételnyire visszatartotta haragvását, hogy figyeljen a szenvedőre.
De Isten figyelme ürességgel tölti meg a mennyországnak minden terét és megöli az időt. A szél nem mert mozdulni, elrejtőzött a mennydörgés, a csúszómászó nem mászott, a szárnyas nem repült és lélegzetvétel sem hagyhatta el az ajkakat. Csöndben álltak az idő órái és érccé válva vártak a cherubok. Mert Isten figyelme minden élet lélegzetét elvonja és véget vet az Ég zúgásának; a nap sem járja vándorútját és megpihen a hold s a  folyamok némán mentek át a várakozásba.
Mélyen lenn a földön rángatóztak az emberek és mit sem sejtettek Ráhel közbenjárásáról és Isten fülének figyelméről. Mert mindenkoron ismeretlen marad előttük az istenség és nem találhatják ki, hogy mi történik a mennyországban. Csak azt vették észre, hogy fejük felett egyszerre megállt a viharzás. De mikor reménykedve fölnéztek a magasba, fekete keménységgel állt fölöttük a felhő, mint egy ébenfakoporsó teteje és lélegzetnyi szünet nélkül fenyegetett a sötétség. Most újból nagyon megijedtek s a csendesség oly hidegen vette körül őket, mint a halotti ruha az elhalt testet.  

következő rész

(Először az ízes dunántúli beszéd kapcsán jutott eszembe, hogy elő kéne szedni. Tegnap aztán előjött az iskolai megaláztatások témája is.)

Illyés Gyula: Puszták népe
(részlet)

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a képzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.
Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem; apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.
Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban.
A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. "Mondd is, amit csinálsz" - szólt hozzám a tanár.
- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. "Mi között?"
- A bé és áff pontok között - ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.
- Nem áff, hanem eff.
- Igenis.
- Mondd ki, hogy eff.
- Áff - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
- Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.
- No, mondd hát - s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
- Mi lesz?
- Áff - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.
- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.
Nem válaszoltam.
- Pusztai! - kiáltotta valaki.
- Bregócs.
Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést - mondta egy kicsit türelmetlenül. - És jelentkezni fogsz.
Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.
Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben.
Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. "Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud - valami ilyesmit mondhatott -, nincs helye az osztályban." Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.
Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom. De nem azért voltam pusztai, hogy hűbelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig az utcán csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett hirdetményekről nagy nehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy Simontornyáig s mikor indul a vonat. Aztán lakásomra mentem, s nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, megebédeztem. Nagynénémtől füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett. Amit tudtam, összecsomagoltam s a batyut elrejtettem a kapu előtti bokorban. Este tizenegykor már a hazai, a simontornyai állomás peronján álltam.

(A szavakról jutott most eszembe - amúgy régi kedvencem...)

Szabó Magda: CSÉ

Mióta az iskolában dolgozott, soha nem beszélt még vele így az igazgató.
Mikor végre kiengedte az irodájából, ő azonnal kilépett a testületi szoba előtt húzódó teraszra, kiteregette a párkányon a litografált Utasítások lapjait, hogy belülről úgy lássék, olvas, nem bírja megvárni, míg hazamehet, azonnal tudni kívánja, milyen módon kell módosítani a tantervet ezerkilencszáznegyvenöt áprilisában. A haragos könny elfutotta a szemét, ha akarta volna, se látja a betűket.
Katust sose szerette, most azt érezte, egyenesen gyűlöli. Harmadszor rendelték le miatta, harmadszor hozták most a tudomására, hogy nem jól végzi a munkáját. Az igazgató szenvedélyesen szerette a csinos táblaképeket, több színű tintával készített ügyes kimutatásokat, szemléltető rajzocskákat, és sose tudott jelesnek elfogadni egy dolgozatot, ha nem volt kifogástalan a külső alakja. Most is azt hiszi, ezen múlik az élet, Katus torz cs betűin. "Ne mondja azt, kérem, hogy középiskolai tanárnak készült, és hogy nem ismeri a hivatalos betűformákat. Tanulja meg az ábécé írását, ennél sokkal különb dolgokat elsajátíthatott az egyetemen. Cé-es. A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel. Igazán nem mondhatja, hogy boszorkányság."
Nem boszorkányság, dehogy az. Csak éppen nem akarja csinálni, nem érdekli. Felmegy a központba, megmondja, nem marad tovább ebben az elemiben, ahol cs betűk körül forog a világ, madarak meg fák napját ünneplik, és hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet gyönyörű. Nem erre vállalkozott, mikor megkezdte a tanulmányait. Ismereteket közölni értelmes, nagyobbacska lányoknak, fiúknak, ahhoz volna kedve. De Katus cs betűivel bajlódni - nem. Egyszer már járt a központban, akkor rábeszélték, hogy csak maradjon, még egyszer nem hagyja lerázni magát mindenféle csillapító érvekkel, hogy itt van rá igazán szükség, hogy a helybeli gimnázium nevelőinek létszáma teljes, itt viszont sok férfikolléga hiányzik, akadozik a tanítás; van, aki meghalt, van, aki még nem került elő a fogságból. Maradjon, nem adhatnak neki más beosztást.
Sok férfikolléga hiányzik. Neki mondják ezt?
Állt, lehunyt szemmel, odaengedte arcát a tavaszi szélnek. Különben is beszélni akart vele ismét, mondta az előbb az igazgató, nekik olyan rosszul esik, hogy annyira meglátszik minden kelletlen szaván, mozdulatán, hogy nem szeret közöttük lenni. Mért nem szeret, nem rossz emberek ők. Csak állt előtte, hallgatott, bámulta a szőnyeg mintázatát. Mit kellett volna válaszolnia? Hogy ő is tudja, nem rossz emberek, csak éppen Kovácsnénak két szép gyereke van, és itthon a férje. Takács Marika menyasszony, a tornatanár veszi el, aki kiböjtölte a nagyanyja tanyáján az utolsó hónapokat, itthon a férje Szilágyinénak is. "Miért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?" - kérdezte Kovácsné, az igazgatóhelyettes a múltkor. Neki épp úgy nem válaszolt, mint az igazgatónak. Beszéljen nekik talán Sándorról? Kiáltsa bele az igazgatói hangszóróba, hogy pusztult el a fronton, hogy tűnt el az élők közül, mint a füst a kéményről? Ki tud erről beszélni?
Katus cs betűi, azok körül forog itt a világ. "A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel, így ni. Így mutassa meg majd, kartársnő, Katusnak is, és írasson vele a táblára cs betűs szavakat, hadd tanulja meg végképp. Olyan fogalmakat keressen, amilyenek a gyerekeket érdeklik. Tartsa itt mindjárt ma, tanítás után, Simon Ildi egy házban lakik Katussal, küldjön vele egy cédulát, ne aggódjék az anyja, hol marad a kislány, maguk meg gyakoroljanak szépen egy kis félórát."
Az igazgató problémái!
Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy zöldségesboltba, káposztát válogatni, Katus cs betűinél érdekesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű.
Szünetben megírta a cédulát Katus anyjának, felszaladt az emeletre, beszélt a Simon gyerekkel és Katussal is. Katus csak nézett mozdulatlan pillantású, szürke szeméveé. "Buta" - gondolta a tanárnő. - Indolens. Utálok vele foglalkozni. Milyen értelmetlen, milyen felesleges." Volt még egy őrája, a fiúosztályban, úgy ment be a kamaszok közé, mint egy vértanú. Nyelvtant tanított aznap, tudta, hogy rosszul csinálja, s állandóan érezte az osztály unalmát és ellenállását. Az igazgató benézett egyszer, a fiúk felpattantak, mikor meglátták az ajtórésben, s mindnek mosolyogni kezdett a szeme, pedig az igazgató nem is szólt semmit, csak éppen rájuk nézett. "Szeretik - gondolta a tanrnő. - Engem nem szeretnek. Nem maradok itt, nem érdekel az iskola. Nincs senkim, még csak a szüleim sem élnek, még rokonaim sincsenek semerre. Senkim sincs, aki tudná, mit vesztettem, aki ugyanarra gondolna, amire én. Idegenek között kell élnem."
Ha nincsenek Katus rút cs betűi, tizenkettőkor hazamehetett volna, így meg kellett várnia, míg a gyerek is végez. A szabad órás asszonyok ott beszélgettek körülötte, ételrecepteket cseréltek, megtanították egymást, mi készíthető kukoricalisztből. Ő elővette a munkafüzetét, dolgozni kezdett, gyűjtötte a cs betűvel kezdődő szavakat.
Kovácsné, az igazgatóhelyettes a válla fölé hajolt. Kovácsné mindig mindent tudott, ami az iskolában történik, most is csak ennyit kérdezett: "Katus?" Mint az igazgató, ő is írt mintának egy óriási cs betűt, s azt javasolta, mindjárt értelmeztesse is a gyerekkel a leírt szót, akkor egyben szókincsfejlesztési gyakorlatot is végezhet.
"Csacsi" - írta a tanárnő, s elbámult saját keserűségén. Ugyan hogy férhet meg ennyi keserűség egy ilyen játékos fogalom mellett, amin Katus nyilván mosolyogni fog? "Csibe, cseresznye, cserebogár, csikó." Örülhet az igazgató, csupa olyan szót talált, ami a gyerek fogalmi körébe tartozik, ami kellemes asszociációval jár. "Csemege. Csóka. Csipi-csóka."
Kipottyant a könnye, elmázolta. "Meg vagy fázva" - sajnálkozott Kovácsné, s aszpirint kínált neki. Megrázta a fejét, hogy nem kér, gyakorolta tovább a cs betűit, és gyűjtötte a szavakat. Megtalálta a császár szót, a családot, meg ezt: csinnadratta. Egy iskolában örök a csinnadratta, itt mindig minden ajtó mögött mozgolódnak, beszélnek, és folyton szól a csengő. Csengő, ez is cs betűs szó. Felírta a füzetbe.
Katus az első padban várta. Kihívta a táblához, s megmutatta neki, amire az igazgató és Kovácsné tanították. Rút cs betűt rajzolt, reszketett a keze, Katus engedelmesen másolgatta a torz vonalakat, arcán most sem látszott indulat. "Tied a világ, Katus - gondolta a tanárnő -, itt maradok miattad ebédidőben, és játszogatunk. Csibe, cserfa, csacsogás."
- Csacsi - diktálta. Csengős csacsi.
Most vihogni fog - várta. Ám a gyerek komoly maradt, majdnem rosszkedvű. Csikó. Csóka. Csermely. Semmi vidámság a figyelő arcon, csak a csúnya betűk szaporodtak a táblán, a gyerek teljes közönnyel dolgozott. Csemege. Katus azt írta: csemeg.
- Csemege! - mondta emeltebb hangon a tanárnő. E a végén, mit nézel? Nem tudod, mi a csemege?
Nem várt választ a kérdésére, ugyanúgy tette fel, ahogy néha azt kérdezte valamelyik gyerektől: "Nem tudsz beszélni?" vagy: "Néma vagy?" Ám Katus felelt. Azt mondta, nem tudja, mi a csemege.
Egymásra néztek. A tanárnő emlékeiben vérnarancsok, rőt szemű datolyák, desszert, rumos meggy, csokoládé, Katus emlékei közt semmi. A csúnya cs betűk ott fehérlettek a táblán, a gyerek hozzápótolt egy e betűt a csemeg szóhoz. A tanárnő végiggondolta a szöveget: csacsi, csikó, csóka, csermely, és hirtelen rájött, hogy a vidékükön nincs is patak, hogy a lovakat réges-régen mind behívták, és az erdőre nem lehet járni madárlesre, mert a fák között még ott az aknazár. Nézték egymást, Katus pillái nem rezegtek.
- Írj magadtól cs betűs szavakat! - mondta a tanárnő. - Tudsz?
Katus azt mondta, tud.
- És ha kérdezem, melyik mit jelent, meg tudod majd mondani a jelentésüket?
Katus bólogatott, és írni kezdett. Már sokkal szebb betűket írt, mint a tanárnő, majdnem olyan elegánsakat, mint az igazgató. Felírta: csajka.
"Mért nem csibe? - kérdezte magában a tanárnő. - Mért nem cseresznye, cserebogár, csillag? Mért csajka, uramisten? Miért?
- Amiből a katonák esznek - értelmezte a szót hangosan, tagoltan a gyermek, és megigazította az a betűt, hogy kerekebb legyen. Aztán mellé írta: csata.
"Ne! - mondta a tanárnő gondolata. - Katus, irgalmazz! Ne értelmezd!"
- Csata - mondta tagoltan Katus -, ahol a katonák meghalnak. Csizma. Amiben mennek. Csont.
Megakadt, mert a kréta hegye letörött a táblán, ahogy roppant igyekezetében rosszul tartotta. "Sándor - mondta a tanárnő gondolata -, Sándor! A csajka, amiből ettél, a csizma, ami a lábadon volt, a csata, ahol meghaltál. Csont."
- Csönd - mondta Katus elgondolkozva, felírta, megakadt, mert ezt a szót valahogy nem tudta értelmezni. A tanárnő ránézett, életében először nézett rá úgy igazán, hogy lássa is, és Sándor halála óta legelőször érezte, hogy mégis van hát valakihez köze a világon, és azt is érezte, hogy talán mégsem megy el az iskolából.

(Talán pestilánynak - a Budapesti Szikrák gazdájának - és tzombinak is)

Makszim Gorkij: Makar Csudra

***

Váci Mihály: A CIGÁNYLÁNY

Egy rég elhamvadt nyáron láttam
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattant olykor.
Ment fel a szomorú kazalra,
ő, a szomoru barna.

Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
és irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt a hajához, -
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.

Könnyű, szép, kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.

A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett -
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
a lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.

Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, - mendegélt,
s mennybevitték a jegenyék.
*
Az egész nem igaz: - álom.
Fekszem és kitalálom,
csakhogy valami fájjon.

***

...Létem csak sokadrendű kérdés volt
a kérdések között.
Bízó jobbom bizalmatlanságba zuhant,
mindig közöny,
vagy szögesdrót vett körül.
Ha volt bűn, bűnbak voltam.
Jóért nem állhattam sorban,
hát kiegyenesedtem, mint
a kasza.
(Choli Daróczi József: Mint a kasza)

***

...Csak az enged be, jól tudom,
aki velem indult el egyúton.
Kit úgy mint engem megszidott
a hittantanár, mert mezítláb
nem tudott állni - a szamár -
a templom márvány padlatán.
Kit rozsdabarna esteken
magába zárt a félelem,
akire úgy, mint énrám
a múltja rázuhant.
Csak az enged be, jól tudom,
ki elől minden elfutott,
akinek sosincs igaza,
aki soha nem ér haza.
Akit gyanakvóan néz a nap,
akit a görbe hold is megharap.
(Choli Daróczi József: Integrált áramkörök)

Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

(részlet)

ÉS AKÁRCSAK ÉN, úgy az apu sem, s ahogy az apu, úgy az anyu sem, és ahogyan az egész család, úgy a Pepin bácsi sem szeretett otthon lenni. Túlságosan az idegeire mentünk egymásnak, túlságosan is sokat bántottuk és gyötörtük egymást, túlontúl szerettük egymást, s ennek a szeretetnek a jegyében inkább kirobbantottuk magunkat a másik mellől és inkább voltunk emberek és dolgok között más környezetben. Az apu, amíg még megvolt az Orionunk, az a rettenetes motorbicikli, amelyet minden egyes út után generálozni kellett, szóval az apu minden áldott szombaton szétszedte ezt a motort, de sosem egyedül, engem is igyekezett ebbe a szerelésbe bevonni, de én csak egyszer szereltem az apuval, mert egyáltalán nem úgy volt, ahogyan az apu ígérte, hogy csak egy órácskát fogunk szerelni, hanem egész délután és aztán egész áldott este azt csináltuk, és az apu lelkesen magyarázta, hogy miféle hibái is vannak ennek az Orion márkájú motornak, és hogy ő, mint egy ügyeskezű sebész, csak azért hatol be a belsejébe, hogy ezeket a hibákat kijavítsa. De én úgy éreztem magam a mellett az Orion mellett, mint a kutyaólhoz kikötött kutya, minden perc egy álló óra volt számomra és minden egyes újabb óra kész örökkévalóság, így aztán, hacsak megpillantottam egy motoralkatrészt, ugyanúgy rosszul lettem, mint a Douša úr, aki rá se bírt nézni a belsőségekre, ahogy valami ilyesmit látott, már hányt is, és én, szombat este kilenckor, amikor az apu az elosztót rakta össze roppant gonddal, gondosan kitörölve egy batisztkendővel, és azokat a pléhdarabokat meg csavarokat magyarázta nekem roppant kedvesen, meg az elosztó működését, hogy ugyanaz a szerepe, mint az emberi testben a mirigyeknek, mint a hasnyálmirigynek ott a vese fölött, és az én homlokomat kottaráncok redőzték, miközben az apu homloka ragyogott a boldogságtól, és amikor láttam, hogy ott van még a felnyitott motor, amelyből fekete dugattyúk meredtek elő, meg a hajtókar, s hogy a bakon ott a szétszedett karburátor, hát fölfordult a gyomrom, és még mielőtt az apu el tudta volna rántani az elosztót, belehánytam egy dupla adag szalámit, turista szalámit, és az apu üvöltött velem és kalapáccsal fenyegetett, hogy számára ez ugyanaz, mintha ministránsként az Úr testét, a szent ostyát venném magamhoz, aztán kiköpném a földre, én magam is megijedtem attól az elosztótól, olyan volt, mint egy púpozott csajka repetástul a gyerektáborban, mindig így volt ez velem, egyszerre csak átvillant az agyamon és már el is követtem azt, amitől nyomban rémületbe és kétségbe estem, hogy aztán kisvártatva mosolyogjak rajta, és egyre biztosabban tudjam, hogy amit tettem, helyesen tettem… és az apu fel-alárohangált azzal a kalapáccsal, és mert engem mégsem ölhetett meg, elővette az óráját, az üllőre tette és egyetlenegy csapással ripityára törte, csak így menekült meg attól, hogy az óra helyett ne az én fejemet zúzza szét… és kinyitotta a kaput és ujjal mutatta kiűzetésemet abból az ő paradicsomából és én ott álltam a csillagos éjszakában, a kihegyezett csillagok szikrázó ezüst tőrként szegeződtek rám a hideg égboltról, és a sörgyári gyümölcsösbe mentem és lefeküdtem az öreg diófasor alá és odadörgölőztem a földhöz és arcommal a füvet csókoltam, a szájamba vettem és addig nyújtózkodtam, míg össze nem rándultam és kisvártatva kéjesen felvonyítottam. Volt nekünk egy kandúrunk, Macíknak hívták, és egyszer az anyu úgy döntött, hogy a Macík nem mehet ki éjszaka, hogy otthon marad, mert kinn nagy a sár és reggel majd biztosan fölugrik az ágyra. De a Macík éjfélkor a mancsával előbb egy bögrét lökött le, majd amikor ez is kevésnek bizonyult, hát minden erejét összeszedve leverte a nehéz osztrák vekkert a kredencről, és az apu dühbe gurult, felkapta a Macíkot, a küszöbre rakta, és mert álmos volt, csupasz lábával először a széket találta el, csak másodszorra sikerült kirepítenie nagy, lendületes szabadrúgással a Macíkot az éjszakába, így hát a kiskandúr mintegy büntetésből találta ott magát, ahol eleve lenni akart, ahová már este óta vágyott.

(Varga György fordítása)

Diurnus tegnapi bejegyzését olvasva  jutott eszembe ez a Rónay-jegyzetlap.
(Mondhatnám így is: Diurnust olvasva MEGINT eszembe jutott egy Rónay-jegyzetlap...)

Rónay György: Mire mérik a verset?

Se kilóra, se rőfre, még ha vannak is, akik effajta tévhitben élnek. Valami egész másra mérik.
A hosszúság nem mindig baj, de nem is erény. Egy kurta kis dal néha többet nyom a latban egy sokénekes eposznál. Bár ettől az Iliász vagy az Aeneis egyetlen sora, vagy a Tündérálom egyetlen szakasza még jócskán többet ér, mint egy egész irodalom összes középszerű dala együttvéve.
Egy-egy nagy vers néha szánalmasan kicsi, s egy-egy kis költemény néha feledhetetlenül nagy. Amaz már megszületésekor elmerül a jól megérdemelt feledésbe: emezt évszázadok, évezredek adják kézről-kézre, szájról-szájra. Verejtékes nagy szándékok fúlnak eleve kudarcba, s véletlen kis sóhajok állják az időt mindörökké. Mint Ibükosz tizenhárom sornyi töredéke a tavaszról, vagy mint a vándor Goethe éji dala lombsuttogásnál halkabb nyolc sorával. S vajon gondolta volna-e Vajda János, hogy a Húsz év múlva tizenhat sora még mindig ott fog ragyogni a világirodalom legszebb versei közt, amikor az Alfréd regénye több mint ezersoros tombolását már régen nem olvassa senki (ha ugyan valaha is végigolvasta valaki, Gyulain kívül, s ő is csak azért, hogy leterítse)?
Vannak, akik összeszorított foggal, kidomborított mellel, feszes vigyázzban írnak, s az erőlködéstől kínosan kacsintva várják, hogy izzadt homlokukra hulljék a halhatatlanság koszorúja. Vannak, akik csak dúdolnak, dünnyögnek, fütyürésznek, ilyesmiket, hogy Über allen Gipfeln… meg hogy Piroslik már a fákon a levél… s nem hírért, nem dicsőségért, csak mert éppen jólesik nekik, mert eszükbe jutott valami, mert könnyebb lesz a szívük, jobb lesz a kedvük tőle. Ezek könnyedén fogják, nem pedig görcsösen markolják a tollat, de ami a hegyéről gyöngyözve lecsöppen, az maga a tökéletesség.

(Rónay György: Jegyzetlapok, Magvető, 1975.)

Szívfájdító történet, tudom. Mégis: az én Karácsonyaimhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik azóta, hogy - vagy fél évszázada, az ajándékba kapott könyveket olvasva a karácsonyfa alatt - legelőször találkoztam vele.

Mikszáth Kálmán: A LÓ, A BÁRÁNYKA ÉS A NYÚL

Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni, ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.
Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.
Egy fa az erdőből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez, gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt!" Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.
Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska". Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomorúan nézi a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"
Még az a kő is megfordulhat, amit vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, s hívogatom őket magamhoz.
Ott állnak az íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárányka nyakán a csöngettyű:
Kling-klang! Kling-Klang! Hol a mi kis gazdánk?
Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megitatott, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott.
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt, nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: "Húsra kell fogni Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen!"
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette a legkevésbé.
Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.
Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta szép szöszke fejecskéjét:
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst mégsem.
- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki okosan magyarázni a dolgot.
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húszesztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.
- Mama is velünk jön?
- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.
Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt abban a dobogásban félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor az övé marad az ország - téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta az arcomat.
- Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányón -, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek! - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve tényleg húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei közt;; Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát, ezeket megtartotta magának.)
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kicsi cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni.
Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és ezt súgta a fülembe:
- Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, a keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.

Itt van a szobámban újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg raja a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?
Nem, nem. Lökjétek félre ezt az összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell most kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magad, báránykám, hadd hallom csengődnek szívet tépő hangját:
Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

O. Henry: Háromkirályok ajándéka

(Nem kizárólag művészeknek)

Rónay György: Művésznek lenni

Sokan a művészetet is versenypályának nézik. Sajnos, még művészek is. Miközben görcsösen "futnak", hol jobbra, hol balra vetik a fejüket, mint a rossz vágtázók, mögöttük az ellenfél lihegését figyelve. Pedig a művészet nem lóverseny. És nem is százméteres síkfutás, ahol a jó starton meg a jó finisen múlik a siker. Itt, mint Rilke mondja, "minden a türelmen múlik". Amit naponta újra és fájdalmak közt kell megtanulni.
Néha kritikusok is ostort pattogtatva állnak a pálya szélén. Gyerünk! gyerünk! S nem értik, miért áll ki valaki a versenyből. Egyáltalán: hogy miért nem versenyez. Hogy miért nem törekszik legalább jó helyezésre. Nem értik, hogy itt más törvények működnek, mint a verseny törvényei. Szedd össze magad: első lehetsz! - hangzik a bíztatás. Vannak, akik fogat csikorgatva törtetnek tovább. De van, aki csak a fejét csóválja: - Köszönöm, nem. Nem akarok első lenni. Se első, se második. Nem akarok helyezést. Valami egészen mást akarok.
Valami egészen mást: érni, teremni. Versenyszalagoktól, stopperóráktól távol és függetlenül. Annak a belső törvénynek az időmértéke szerint, amit a magam csöndjében ismertem föl magamban. Úgy, ahogy Rilke mondja:
"Művésznek lenni ezt jelenti: nem méregetni, és nem számlálni; érlelődni, mint a fa, mely nem sürgeti nedveit, s nyugodtan állja a tavasz viharait, nem félve attól, hogy eztán már el sem jön a nyár. Bizonyos, hogy eljön. De csak a türelmesekhez, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság lenne előttük, olyan gondtalan csendben és messze nézőn."
Másként, és ugyancsak Rilke szerint: ne meneküljünk külső és belső kérdéseink elől dicsőségekbe, versenylázakba, vélt és valódi sikerekbe. Hanem próbáljuk meg "magukat a kérdéseket szeretni"; gyors, hebehurgya válaszok helyett vállalni, élni, megélni őket. Akkor aztán életünk (és ami vele egy: a művünk) "lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon talán belenő majd a feleletbe".

(Rónay György: Jegyzetlapok - Magvető, 1975.)

Előszó
I.

Anyai nagyanyám második gyerekként született, 1887-ben. Utána még  9 gyerek következett a sorban. A tizenegy testvérből heten érték meg a felnőttkort.
Nagyanyám két gyereket szült, Manci egyet, Gizi hármat, Irén egyet se. Karinak egy fia lett, Sanyinak egy lánya, Feri fiatalon halt meg, még mielőtt családot alapíthatott volna.
Sorolhatnám a következő generációt is egyenként, de inkább csak annyit: a nyolc unokatestvértől összesen 9 utód származott.
Apámék öten voltak testvérek. Utódaik: hét unokatestvér, illetve kilenc másodunokatestvér.

Magam egyedüli gyerek voltam, és valószínűleg emiatt tudtam egészen határozottan és pontosan, hogy én nem akarok egykét. Irigyeltem a soktestvéreseket. Ha tehettem, boldogan töltöttem az időmet olyan családoknál,  ahol négy-öt gyerek volt. Találtam ilyet bőven: barátnő, példaképnek tekintett általános iskolai tanárnő, bakfiskori szerelem, majd a kamaszkori is. Volt hát példa előttem. Gyerekkoromban, tán még kamaszként is, gondolkodás nélkül jelentettem ki, valahányszor a „jövőm”, a „felnőtt életem” került szóba: nekem öt gyerekem lesz!
Kettő lett. Ha most lennék fiatal, ha most kellene döntenem, valószínűleg ennyit se mernék vállalni.

II.

A 15 éves és idősebb nők termékenysége családi állapot  szerint

III.

- Meg kell állítani a szaporodást!
Képzeld el, hogy a nem túl távoli jövőben mindenki szívesen dolgozna, de akkorra mar olyan sokan leszünk, hogy csak állni tudunk egymás mellett. (Egy férfi, egy nő, hogy a szaporodás nehogy abbamaradjon!)

- Kedves M., biztos vagy abban, hogy a legmegfelelőbb fórumon folytatod felvilágosító tevékenységedet?
http://hu.wikipedia.org/wiki/Orsz%C3%A1gok_term%C3%A9kenys%C3%A9g_szerinti_list%C3%A1ja

Katinak

Hans Christian Andersen: Egy Édesanya története

 "Ne bántsd a magyar nyelvet!"
Cs. Szabó László
(1905. november 11. - 1984. szeptember 28.)

A latin nyelvösztön a vizet és az anyanyelvet nőneműnek érezte. Folyóvíz és anyanyelv csakugyan rokon, mind a kettő kiapadhatatlan, folyton változik, a legerősebb kapcsolat ember és ember közt, anyánk mellett második anyánk. Aki élt idegenben, emlékszik, hogy a szülőföld három honvággyá finomul, az ember az édesanyja, a hazai folyó meg az anyanyelv után vágyik s ha a magyar nyelvben volna nem, mint a latinban, a hazai folyót s az anyanyelvet valószinüleg mi is nőneműnek éreznénk. Folyóban keresztelték Jézust, egy anya sírt a kereszt lábánál, az első pünkösd után minden népek anyanyelvén hirdették a kereszt kínjait. Folyóvíz, édesanya és anyanyelv Krisztus világát is kitölti a keresztségtől a szentlélek leszálltáig.
Fájdalom, a nyelv néha abban is hasonlít a folyóvizekhez, hogy mély tavakba búvik, a föld alatt bujdosik. A karszti folyó a mészkőhegyekben, az alpi folyam tavak fenekén áramlik tovább, az anyanyelv néha az idő barlangjában bujdokol. Jóformán minden európai nyelvnek voltak ilyen bujdosó napjai, megtagadva, félig elapadva folydogált száz meg száz esztendeig. A francia nyelvet a latin, a németet a francia, a magyar a német kényuralmától kellett megszabadítani.
De akár holt, akár eleven nyelv uralmából szabadul meg az anyanyelv, a föltámadó nyelvi önérzet nem éri be akármilyen anyanyelvvel. Ahogy a Rajna hordalék nélkül, tisztultan lép ki a bodeni, a Rhône a genfi tóból, az anyanyelv újjáéledése is egybeesik egy nyelvtisztulással, a nemzeti irodalom újjászületése egy szárnyaló költői védőirattal az anyanyelvről. Újjászületése idején a nyelv is hitügy s a tizenhatodik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi magyar nyelvvédelmi iratok Joachim du Bellaytól s Philippe Sidneytől Báróczy Sándorig és Csokonai Vitézig a keresztény hitbeli védőiratok hevével vetekednek.
Ha azonban a nyelv visszajut régi becsületéhez, elmúlik lelkifurdalásunk, eltompul nyelvi önérzetünk is. Nyelvösztönünk csak a halálveszélyre éber, a lassú romlás iránt közömbös. Holott a teljes feledés, a nyomtalan pusztulás néha jobb, mint a romlott fennmaradás. Ha egy nép feledve ősi nyelvét, átpártol egy idegen, de viruló, tökéletes nyelvhez, elsajátíthatja azt a szellemi fölényt és lelki előkelőséget is, mely minden romlatlan nyelvből sugárzik. A megromlott ősi nyelv ellenben mételyez, szellemi restség, egykedvűség, szolgalelkűség, butulás ragad róla. Jobban hiszek annak a magyarnak, aki jó latin, jó német vagy jó francia nyelven magyar, mint aki zavaros, romlott magyarsággal veri a mellét. Berzeviczy Gergely, a kakaslomnici földesúr latin könyvben védte a magyar jobbágyot, Görgey németül vezényelte a honvédeket, de az a latin s az a német világos, jó latin, illetve német volt, tüstént elhiteti, hogy Berzeviczy is, Görgey is jót akart. Fiatalkorában Eötvös József könnyebben írt németül, mint magyarul, férfikori magyar prózája mégis kimagasló nyelvemlékünk. Hatalmas szelleme, világos gondolatai, emberséges célja nyelvét is megnemesítették.
De mi a nyelvromlás? Jó, ami régi, rossz, ami új? Hátha amit a maradi romlásnak tart, csak változás? Nem léphetsz kétszer egy folyóba, mondja az ókori bölcs. Nem léphetsz kétszer egy anyanyelvbe sem. Szavak tűnnek, szavak támadnak, az élő nyelv keveset törődik a szótárszerkesztő akadémikussal. Csakhogy az igazi nyelvvédelem nem is az új szavaktól irtózik, pontosabban: csak ritkán azoktól. Egy nyelv szervezetében s nem végtagjaiban romlik, ennyit minden nyelvőr tud s ha szobatudósi szóiszonnyal vádoljuk, annyi, mintha az orvosra fognánk, hogy dohánymarta sárga ujjhegyek miatt aggódik a betegéért. A nyelvőr, akárcsak az orvos, a nyelv szívzörejei miatt aggódik. Mert a nyelv összes szerve egyszerre romlik. Romlik a szókincse, szerkezete, hangsúlya, szép és érthetetlen szabálytalansága. "Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsének", írja Arany János, "azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb erek, csatornák, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel és a fa nem lesz többé!" A nyelv sok idegen szót befogad, néha egyenesen a nyelv erejére, elevenségére vall, hogy az egyjelentésű ősi és jövevény szó egy árnyalattal mégis különbözik. Hegedűs Lóránt mondta, hogy a zsandár zordabb, mint a csendőr, a finánc gúnyosabb, mint a pénzügyőr. Hozzátehetjük, hogy poéta több, mint költő, a praktika félelmesebb, sőt magyarabb, mint a cselszövés, a Muszika bensőségesebb a zenénél és így tovább. A nép néha megbélyegez, néha kitüntet az idegen szóval, a párhuzamos szóhasználat kifinomult jellemfestésre és lélekismeretre szolgál. A baj csak akkor kezdődik, mikor az idegen szó kilakoltatja a hazait.
De ismétlem, a szókincsében megtámadott nyelv rendszerint már nemesebb szerveiben is beteg. A szavakon felül baj van az igekötővel, a tárgyi ragozással, a raggal, a névutóval, a névmutatóval, a határozott és határozatlan névelővel, az egyes szám - többes számmal, a szókötéssel, a szórenddel, az állító, tagadó és feltételesmóddal. Még a kötőszócskával is.
Egyetlen példából megértenek. Múltkor németre fordítottam egy kevéssé ismert szállóigét, aztán néhány gyanútlan emberrel visszafordíttattam magyarra. A legrosszabb s egyúttal a legtöbb fordítás így hangzott:
"Az a nemzet, amely nem rendelkezik gyáriparral, olyan, mint az óriás, akinek hiányzik a félkarja."
Nincs a mondatnak semmi baja. Legfeljebb az, hogy az eredeti szállóige így hangzik:
"Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás."
Ezt pedig Kossuth mondta.

Sütő András: Nagyenyedi fügevirág

(folytatás)

Ilyenforma lehetett volna tehát az én panaszos levelem. Szó szerinti igazságát bárki kétségbe vonhatja. Jómagam is, ha egy-egy botló szívdobbanás oly gyakorta vissza nem ültetne álmomban a tanítóképezde első osztályának kopott padjába; ha ott töltött négy esztendőm nem hasonlítana a fügéhez, amelyről tudós emberek mondják, hogy virágját sohasem hullatja el, hanem - mint a reménység magzatát - körülnövi azt a gyümölcsével.

Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély érték megőrzésére vállalkoztunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színehagyatlan ifjúságunk fügevirágja is...

Sütő András: Nagyenyedi fügevirág

(folytatás)

Nemcsak reménységgel: tanulsággal időzöm itt Kegyelmed színe előtt. Ha emlékezni méltóztatik, egyebek között a testvériségnek ügyét is reánk hagyatkozta: magyarnak, románnak, szásznak - a székelyt nem említem, hiszen az is magyar - közös kertmívelő gondját, az egymással farakasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében. Kegyelmed, végső céljához - mind a németnek, mind a töröknek nyakatöréséhez - híven, a természetes szövetséges jobbját kereste. Császár szakállához - okos meggondolással, a lehetetlent sohasem kísértve ­-  nem kapdosott ugyan, de vajdát sem próbált állítani Moldovában avagy Havaselvén, sem titulust nem uspurált, sem országot le nem rohant, miként azt az oktondi Báthoriak tették. Hanem ellenkezőleg: közös nyomorúságunkban  Ahmednél, Musztafánál, Ozmánnál, mikor csak lehetett, jó szót emelt a román vajdáknak ügyében. Összekacsintott velük a török háta megett, s nem kockázat nélkül, mert annak a hátán is szeme volt. A krónikások 400 román harcosról tesznek említést, akik 1623-ban is az erdélyi magyar hadak oldalán küzdöttek a bécsi Hiéna vasasai ellen, csapatkapitányukról pedig szemtanúk állítják, hogy kezebeli tollas botját hajította a német nyakába, oly közel ment hozzá, s annyi sok lövés között is békével tért meg közülük. Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt, akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük.
Oka-foka volt a jó szövetségnek is. Oly időben, amidőn a hitbéli különbséget Európa-szerte máglyákkal szüntették meg, Kegyelmed szigorú parancsot küldött Görgénybe, hogy erővel, szorító vassal senkit meg ne próbáljanak idvezíteni. Lelke, nyelve - akár szeme színe - kinek-kinek a maga tulajdona, Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Lehetséges, hogy Kegyelmed a szárhegyi fenyveserdők madarainak változatos énekét hallgatva fogta föl példásan a különbözőségek és nyelvek értelmét, vagyis a bábeli tanulságot, miszerint a látszólagos zűrzavarral kezdődött a Harmónia magzatmoccanása. Az ég felé makacskodó viaszarcok helyén így jelent meg az élő és egyszeri arcok változatossága. Korbács és keresztrefeszítés ezt már meg nem szűntethette. Ily meggondolással dicsérjük Kegyelmedet azért, hogy a cuius regio, illius lingua híveinek horpasza közé ütve, a Bibliának román nyelvre történő lefordítását szorgalmazta, fölmentvén ugyanakkor a Fogaras menti román papságot is a tizedfizetés kötelezettsége alól; még ezen kívül is hatvan-hetven prédikátort - az idő tájt tehát népnevelőt - szenteltetett melléjük; tudós embereket, akik az Igét az ő magok  saját érthető nyelvekre transferráltatták. Redmeczi János okosan szólt, mondván, hogy mindet Kegyelmed szent és üdvösséges gondolata volt. A szenvedő gondolaté. Az ember felcipeli a maga kőszikladarabját a hatalom, piramisaira , és meghal békében vagy fogát csikorgatva; ha reménysége el is fordul tőle: a halottkém segítségére van, hogy élve el ne temessék. Az eszmét, a nemeset, amilyen Kegyelmedé is volt a tolerancia dolgában, gyakorta élve temetik el; majd azután, a lélekvándorlás sorsára jutva, a meggyaláztatás valamennyi lehetséges  formájában senyved, jobb napokra s bátor férfiakra várva, kik az átok alól fölszabadítanák. Most, hogy az Úrnak 1940-ik esztendejében engem ide begyűjtöttek, legjobb igyekezetem szerint az ilyen férfiak közé szeretnék felcseperedni, Nagyságos uram. Töredelmesen bevallom: nem hiszek az eleve elrendeltetés tanában, miszerint akármit is cselekednénk, sorsunk, jövőnk megpecsételtetett az isten markában. A bizonytalanságnak e bizonyosságát maga Kálvin uram sem volt képes elhihetően megmagyarázni. Annyi baj legyen! A jót nem önmagáért: önmagunkért óhajtanám cselekedni. Ugyanbizony mit ér a az a jóság - a céltalan -, amelyben végül is elveszítjük magunk. S épp mostan, hogy a faji mítosz hóhérai - a népirtás szándékával - koponyákat mérnek, vért, nevet, származást elemeznek. A szülői kar közelében polipkarokkal les reánk a Statisztika, a négykézlábra taszító kényszerűségek számtalan és naponként más formában felbukkanó változata. Még nevünk megválasztásában is. A világban való mozgásom eddigelé csak ketrecnyi, tehát a példa is apróságnak mutatkozik, gyönge hangúnak. De sokezernyi csekélység sírása nem égbe kiáltó-e? Olyasféle folyamatosságról szólok, amely csak meg sem fordulhatott Kegyelmed gondolatában. Szempillantásnyi létünket tekintve csak a minapában, vagyis 1814-bemn panaszolták némely jobbágyok a Borossebesi Uraság Kegyes Széke előtt alábbi gyaláztatásukat: "Most, ezen folyó esztendőben, amely temetőben a holtak szoktatnak temetni, annak előtte két esztendővel azon temetőből többnyire faragott kőből kereszteket - Horhy ispány úr – mind kihúzattatta, az holt emberek csontokat az vermekből kihántatta, és oda szőlőt plántáltatott, holott pedig azon dolgot megtenni semmi módon szabad nem lett volna."

(folyt.köv.)

Sütő András: Nagyenyedi fügevirág

(folytatás)

Bocsánattal legyen mondva, nem hinném, hogy Kegyelmed - ha korán árvaságra jutott is - e különös étkek közül bár egyet ismert volna; ízük odakövesedett jobbágyaink, zselléreink foga közé. Nem magunk fejétől ismertük fel, hogy amidőn ennivaló nincsen, mit kell megenni; de hogy cselekvésképtelenségben mint lehessen cselekedni, annak keserves módját - a történelmi zsákbanfutást - Nagyságod emelte tökélyre. A lósóskára visszatérve: különös szerencsénknek tartjuk, hogy testi mivoltunkban így is elnyertük emberi formánkat; de nem az áhított emberség tökéletesnek vélt állapotát. A félelem, amely az erdei vadak létének és fennmaradásának legelső feltétele: az embert megnyomorítja. Egészséges futó lábainkkal sántáló satnya lelkünket, örökösen borzongó hitünket menekítjük egyik helyről a másikra. ne feledje Kegyelmed, hogy a cuius regio, illius religio törvénye az idők folyamán csak részben módosult, valahogy ilyenformán: cuius regio, illius lingua. Ez utóbbit, amidőn a német percente pökött a gallérunk alá, vándorkomédiások szájába rejtettük, mostan pedig a Hohenzollernek fattyainak ütésközelében az álmainkba bugyoláljuk. Utcára, sokadalomba, akár a védtelen gyermeket, ki nem ereszthetjük, de még otthon is, sárból vert falaink között, a nádfedél alatt, hacsak lehet, némaságra kényszerítjük. Hasas őrmesterünk, aki földesuraink terített asztalánál gyakorta pillogat a pohár fenekére, egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket - az elapadhatatlant - , hanem  csontunkból a velőt , a pótolhatatlant áhítja. Közülünk sokan máris üresen kongó gerinccel görnyedeznek valamely hivatali széknek láttán; mások, a jó kelendőségre való tekintettel, miként a híres-nevezetes Schlemihl Péter az árnyékával tette: szavaikat viszik vásárra s adják el az édes tejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szívtak. Az említett Péter az elkótyavetyélt árnyéka miatt végül keserű könnyeket hullatott, köpönyegforgató latraink ellenben rossz - mérföldnyire bűzlő - lelkiismeretük vizes lepedőjét húznák - húzzák is, ha lehet - mindannyiunkra, akik magunk megőrzésével foglalatoskodunk. S bizony keservesen. Kegyelmed idején a német még csak ide sem szagolhatott; manapság, hogy pisztolyos szolgái patkánymódra szaporodnak, barna és zöld ingeik láttán elzúzmarásodik bizony a lelkünk. Egészen meg nem fagyunk, mert hazánk föld alá szorított fiai jobb napokat ígérnek, de addig is a tű fokán át kell bújnunk valamiképpen. Ezt tanulgatjuk, a kényszerűség hivatásunkká lett.
Hogy csak néhány kalamitást említsek föl Nagyságodnak: választási és képviseleti jogainkból teljességgel kiforgatva, és akármifajta mozgolódás miatt pálcával veretve, avagy gyűjtőtáborokba arestálva - miként az legutóbb is történt számtalan pörös szájú és nagy hasznú emberünkkel -, a pásztor nélküli nyájnak sorsára jutottunk. Ki erre, ki amarra bégeti az árvaságát. nem vígasztalás, Nagyságos Fejedelemuram, hogy papjaink - pápisták avagy reformáltak - istennek jobbján és Ábrahám kebelében ígérnek pihenőhelyet. Templomi harangjaink, amelyekből Kegyelmed korai halála óta oly sokszor öntöttünk ágyúkat az osztrák Fátum ellen, mind a holtak, mind az újszülöttek fölött állandólag gyakorolják hangjukat, de iskoláink tetemes részének csengettyűszavát - a halkságában is veszedelmesebbet - úri hatóságaink elnémították. A betűvetésnek az egyházak sovány keblére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája; nem Kegyelmed ölbeli ebének kosztja, melyről a későbbi fejedelem, Kemény János gondoskodott, hanem otthoni sovány falatunk az uradalmak árnyékában. De hogy szavamat ne felejtsem: egy hamis hang a Hohenzollernek éltetése végett naponta kornyikált himnuszban elegendő okul szolgál s hozatik föl iskoláink nyilvánossági jogainak felfüggesztésére. De mi csak énekelünk rendületlen. Tele van a hasunk rozsdás patkószeggel, az idő mégis úgy kívánja, hogy virágcsokrokat ökrendezzünk. Ily esetben az a hangúak közösségébe született nebulók, csekély tudásukat feltarisznyálva, akár a tűzkárosultak, indulnak szerte, idegen helyekre engedelmet koldulni vizsgáik letételére. Uraink jól tudják, hogy jövőnk oda van letéve - palatábla, palavessző formájában - az iskolák falai közé. Ezért verik szét azokat a jogtiprásnak minden eszközével. S nem egyébre, hanem a hamis hangokra való hivatkozással, az eltévelyedés veszedelmeit  - úgymond saját érdekeinket - bőven ecsetelve. Mit mondjak, Uram! Ájtatosan meghirdetett jogaink egyebekben is mint akasztott emberek lógnak szederjes orcával az útmenti fákon.