Cesar Franck: Panis angelicus

 

 

de ne keresse senki, mert hiába mentettem (közben is, a végén is), MEGINT nincs sehol.
Nem tudom, lesz-e ehhez a játékhoz türelmem...

- pláne nem az a tegnapelőtti, de van rá mentségem, hogy mégis többnapos híreket hozok: maradék szabadságom első napján, szombaton,  kiéhezve vetettem rá magam a Hírkeresőre, és azóta is ott élvezkedem. No, nem folyamatosan, csak időnként.

A legnagyobb hír számomra, hogy Gulácsy megint tarolt. A Kieselbach pénteki árverésén 120 millióért kelt el a Karosszékben ülő leány (+ amiről nem szólnak a hírek, 24 millióért a Görög kert), vasárnap pedig 110 milliót adott valaki a Virág Judit Galéria aukcióján A bolond és a katonáért (még ha a festőt át is keresztelte a hírextra.hu Golácsynak...)

Rengeteg pénz! Persze, ha azt vesszük, hogy egy eredeti Cholla is megér 600 ezer magyar forintnak megfelelő összeget... (Chollával, akinek honlapja is van, tele az internet, az index kultúrblogjában még videót is látni róla.) Az jutott eszembe, mennyivel helyénvalóbb lenne itt "FG" megjegyzése - Ou comment se pâmer devant un gribouillis -, mint a Le Monde-cikknél...

Mindegy is, úgysem veszek sem Gulácsyt (sajnos), sem Chollát. Sőt, a vízenjárás illuziójáról is lemondok.
Nemcsak a pénz miatt. Hülyén nézne ki itt a szobában egy világító járda.

Amit viszont mindenképpen meg kell még vennem, az a fenyőfa. Mióta olvastam a stop.hu-n, hogy a végleges választást érdemes minél későbbre hagyni és gondosan, több helyen is válogatni, viszont legalább egy héttel szenteste előtt érdemes megvásárolni és ezután megfelelően tárolni, hogy méltó dísze lehessen a lakásnak, egy frászban vagyok: nálunk évek óta normandiai fenyő a karácsonyfa, a Bosnyákról, 24-én délben... Ezt a fajta vásárlást igazán nem lehet érdemesnek nevezni.
Viszont lottónyeremény se kell hozzá.

(Amúgy, ha nyernék a lottóm, és sokat nyernék, valószínűleg lefordíttatnám és kiadatnám Magyarországon azt a Chabon-regényt, amelyet Kinga ajánl az Alternablogban.) 

A végére hagytam egy kis szurkapiszkát: olvasom a borsonline.hu-n, hogy a szlovák államfő nemet mondott a magyar helyiségnevekre. Fenébe, ha netán arrafelé készülnék, most tanulhatnám szlovákul a konyhát meg a fürdőszobát! 

Ária Telemann: Machet die Tore weit  c. kantátájából

 

 

 

 

Vivaldi: Gloria - Domine Deus

 

Tettem egy felelőtlen ígéretet Anni játéka kapcsán: hogy én is.
De ha felelőtlen volt is, illik betartani.
Nos, akkor én is.
Hogy miért pont körmagyar? Azért, mert csupa magyarok. Hogy miért kör, arra majd rájön, aki játszik.
Azt hiszem, nem nehéz. Nagyrészt ki lehet guglizni :)

Szóval: ki mondta, kiről?

1. Petőfi Zoltánka szobájában ült, elvadult emberiszonyatban. Az öngyilkosság megszokott mozdulata lett. Hanyagul verselt, jelzői ellomposodtak, rímei elfáradtak. de annyira költő volt, hogy a legfáradtabb szó is arannyá vált érintésétől.

2. ... ebben az időben többnyire rajtam próbálta ki verseit. Egész felolvasó délutánok voltak a lakásán, az ő utánozhatatlanul eredeti, különös és hatásos éneklő modorában, mint valami keleti megszállott, mondogatta azokat a strófákat, amelyek ma már irodalmunk legkülönb értékei közül valók.

3. Az egész világ viccelt vele, de ő maga nem viccelt. Őmaga komoly volt, és megelégedett azzal, hogy rámutatott a világ vicceire.

4. ... 5 éves korában könnyes szemmel állt  meg a kirakat előtt egy letört lábú baba előtt és azt mondta: "sze-e-e-gény", és hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül), hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.

5.  Esős idő volt, a pálya mélyen felázva, csupa pocsolya. Mindenki csúszkált, bukdácsolt, a passzok, lövések a latyakba ragadtak, vagy el-fölcsúsztak, falsul kiperdültek. Egyedül Puskás nem látszott tudomást venni a rossz talajról, átadásai, szöktetései hajszálpontosak, minden bombája életveszélyes. ..., a költő és szurkoló a mérkőzés után megkérdezte tőle a presszóban:
- Mondja, Öcsikém, hogy lehet az, hogy a többiek labdái rendre a tócsába fulladnak, vagy messzi elszállnak, a magáé meg mindig épp a víz színén siklik el? Hogy csinálja, mi ennek a technikája?
- Úgy kell rúgni, művészkém - kacsintott a csatár. 

6. ...egy sovány, szinte még kamasz fiú, aki mert most is a barátom, megtanított a barátság szó igazi jelentésére.

7. Amikor összekerültünk, sejtettem, hogy nagyon tehetséges, de fiatal volt és kialakulatlan. ...Bár én tudnék így írni.

8. ... a műcsarnoki kiállításomon megvette, aztán csak rám nézett a keskenyre vágott fekete szemével:
- Ebbe te valakit belefestettél, ugye?
Én csak bólintottam, ő meg nem kérdezett többet, sosem felejtem el neki.

9. ... ha céloztam rá, nemzeti klasszikus leszel, dühöngtél, azt hiszem, az örökkévalóság vízei se mosták ki belőled az indulatot, indignálódva kérdezted, akkor szerintem kicsoda Babits. Egy nálad öregebb klasszikus, feleltem, azt hittem, dühödben megszúrsz a pecseny-nyárssal, míg konyhádban a vacsorára vártunk, hátad mögött a te Emerenced, Bors néni hollóárnyával.

10. ... rendkívül művelt, kulturált volt. Mindent tudott. Meg lehetett beszélni vele, hogy mi a különbség a klasszikus meg a romantikus verselméletek között. Az az élénk szellemi eszmecsere, amelyben vele éltünk, bizony, nagyon fontos volt. És nagyon fontos volt az ő személye.... vígasztaló személyiség volt.

11. ... fölállt, kis szabadkozó méltatlankodással. Sík Sándor utánanézett, szívott egyet-kettőt a szivarján, a műkedvelő dohányosok ügyetlen pöfékelésével, és azt mondta:
- A legtisztább ember, akit életemben ismertem.
...
És az a költő - tehetem hozzá - aki a költő elsőrendű hivatásának és kötelességének azt tartja, hogy mindig ki is mondja az igazat. Mindig és minden másra való tekintet nélkül.

12. Ha olvasom, "műfaji izgalom" fog el. A novellák esszébe játszanak át, az esszék novellába... a távolt, a kalandot és a mesét varázsolja a történetbe, mert a mese varázslata mindig együttjár nála a stílus varázslatával. Külön teljesítmény novelláiban az, ahogy a valóság és a benső valóság átmeneteit oldja meg. Külön öröm figyelnem ezt, gyönyörködni (hogy is mondja Kazinczy?) - "gyönyörködni, hogy a hang és hang mint csapnak együvé, s ellenkezve és hasonlítva a léleknek habzásit festik." 

És hogy még könnyebb legyen:

 

 

 

Lehet tippelni!

 

 

Miguel Robaina: Psalmus CXXI. - Levavi oculos meos in montes 

Krúdy Gyula: N.N.
(részlet)

A tücsök művészete

Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában!
A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat. Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van rendelve. Némelyik virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben tán ilyenkor száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a keresztfán, amely a falu határában emelkedett.
És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fújja a nótájukat, mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét. Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valami másvilági hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a gerincen, a kémény mellett, és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból, csupán a tücsök ciripelése kedves zene nekik, amely nem zavarja álmukat. A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani, nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató, mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül, és közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé.
Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös, varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában? Ilyenkor jár valaki a háztetőn, és a tücsök előveszi azokat a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában. Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem, kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng, flótázik... Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik, és megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a nyakad közé zuhan a háztetőről.

az idei  Karácsony-várást, nem nagyon, csak míg véget nem érnek ezek a mostani rohanós
napjaim. Egy héttel talán. Vagy kettővel. Hogy ne érezzem máshonnan ellopott időnek azt a néhány percet, amíg kapkodva meggyújtom az első gyertyát az ádventi koszorún.
Csönd kéne, nyugodt, békés készülődés...

Addig is:

Schütz: Rorate coeli

Krúdy Gyula: N. N.
(részlet)

Hol lakott a tücsök?
 

Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet hiába próbáltam megtalálni.
Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész volt, aki hegedűje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem, hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy  semmiségeken nevetgélnek. Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember. Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában, vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén, és hosszadalmasan nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonasággal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy megcsalódott férfi bámul a pisztoly csövébe magányos szobájában. A tücsök fáradhatatlanul ciripelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a divány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.
Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.
Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.
Dalt mondott a hosszan hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek.
Ciripelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmúladozó évek.
Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik.
Himnuszt fújt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a végképp megsiketültelnek és a mélázó figyelmező vakoknak.
Szép hangokat pengetett az életúntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába lőné?
A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember... Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.

 

a Gfk Hungária és a Tárki legutóbbi, a magyar társadalom fogyasztási szokásait vizsgáló kutatása. A most nyilvánosságra került kutatási összefoglalóból - végre! végre! - megtudhattuk, hogy a magas jövedelem nem minden esetben jelent magas színvonalú fogyasztást, az alacsony jövedelem azonban mindig egy gyengébb fogyasztási színvonalra utal. Főleg az imént idézett megállapítás második felét lehet korszakalkotó felfedezésnek tartani, ez soha, soha senkinek még csak meg sem fordult a fejében.

És jó, nagyon jó, hogy a népesség nagyobbik, körülbelül 60 százalékának fogyasztását nagymértékben a vágyak határozzák meg - szegény, szegény 13 százaléknyi underclass, szegény, szegény 18 százaléknyi munkásréteg, akikét nem a vágyak, hanem az anyagi korlátok -, de azért (a szokás hatalma) számolgatom közben, hogy jön ki ez a hatvan.  Mert 13+18 az 31, ha az övékét nem a vágyak, akkor 70 százalék, akikét igen. A sorban felettük álló "szegmentációs csoport" viszont a társadalom mintegy negyedét (25 százalékát) kitevő szegény nyugdíjasok rétege, akiknek a fogyasztására a kutatás szerint az a legjellemzőbb, hogy a napi háromszori és otthonközpontú étkezés esetében listavezetők, a változatos és szolgáltatásközpontú étkezés esetében pedig sereghajtók. A költséges és magaskultúra, illetve az IT területén is jóval az átlag alatt fogyasztanak.

Volt tehát 31 százalékunk (13+18), ehhez hozzájön a 25, az 56, kerekítve hatvan.

Akkor hogy is van ez?

Ja, hogy ezt a vágyak által meghatározott fogyasztást úgy kell érteni, hogy amire  az "ehess, ihass, ölelhess, alhass" négyesén túl vágyik ez a 60 százalék, az puszta vágy marad?

Takács Zsuzsának.

Hihetetlen ez a hetven, kedves Zsuzsa, akkor is hihetetlen, ha most már pontosan tudjuk, nem annyi ez, mint amennyinek láttuk egykor, végtelennek hitt ifjúságunk idején.

Nem kívánok neked még egyszer ennyit, azt se, hogy százéves korodig - csak éppen: éltessen az Isten erőben, egészségben! És írj, hogy olvashassunk, hogy olvashassalak.
Amíg lehet.

életművéért a Radnóti Miklósról elnevezett költészeti biennálé ezévi fődíját.

Talán a Dunántúl miatt.
Talán Nagy László miatt.
Talán a Keleti Károly utca miatt.
Talán Schéner Mihály, a szelemen meg Takáts Gyula miatt.
Talán amiatt a huszonvalahány év előtti külön, csak nekem szóló irodalmi felolvasódélután miatt Sárbogárd és a Déli pályaudvar között, a vonatfülkében.
Nem tudom, mi miatt, melyik miatt, de fontos nekem Ágh István.

 

A DENEVÉR ÉJSZAKÁJA

A denevér minden nap erről álmodott
összetorlódott égi-földi tonnák
barlanggá szorítják a kertet,
bokor-, lomb-, lián-, csipkeformán
cseppkövesül, de lágyulnak a rovarok,
csak a valószínűtlen bőregér füle
foghatja föl, hogy én is ott vagyok,
neki való sötét, és olyan nesztelen,
mint az árnyék, ha árnyon áthatol,
mert annak álma valósul meg itt,
ki nem látott napot.

TÉLIZÖLD
(részlet)

Holtáig lát a lélek én meg
akárha föltámadtam volna
nem vágyok semmi csillogót
csak átveszem a túlélő levél
ajándékát mert ajándék magának is
zöldellni egyedül

 

OZ bejegyzéséhez. Zsófika galambja az asztalra szállt.
A kép Győri János Áprily-életrajzából való (Arcok és vallomások sorozat), hogy kinek a felvétele, azt nem tudom - a könyv fotóit készítették: Gajzágó Jolán, Gink Károly, Kotnyek Antal és Sándor Zsuzsa.

Szeretem ezt a galambos képet, de ezt a másikat még sokkal jobban. Nagyapámat idézi, az ő fejtartását, az ő tekintetét...
Erről a képről azt is tudom, hogy Kotnyek Antal készítette.

 

Ez pedig Áprily kézírása - a vers missicu tavaszi héricseiről.

1932. március 4. - 2008. november 9.

Ask the Rising Sun

kisgyerekkoromban, szerettem őket, egészen más volt meghatározott színekkel megtölteni az előnyomtatott kontúrok közét, mint magamtól rajzolni - erre büszke voltam: iskolásoknak való - rajzfüzeteimbe (kettőt őrzök belőlük, borítójukon anyám írásával: 1952-53). Megtalálni a színes ceruzáim között azt, amelyikkel ugyanolyanra színezhetem a rózsát meg a tulipánt, amilyen a túloldali képen.
Erre a rózsás-tulipánosra határozottan emlékszem, meg arra is, amelyik egész kis történetet mesélt el: este, zárás után megelevenednek a játékbolt játékai, a mackó, a kisvonat, a lendkerekes autó, a bohóc egytől egyig leszállnak a polcról, és játszani kezdenek. Persze, reggelre, mire kinyit a bolt, minden visszakerül a helyére.
És emlékszem  még egyre, népviseletbe öltözött fiúkat és lányokat kellett kiszínezni. Volt bolgár, lengyel, román, tán tiroli meg fapapucsos holland is. Az orosz lányt hagytam a legvégére, csodaszép, mélykék szoknyája miatt. Nagyon sokáig válogattam a ceruzáim között, míg végre bele mertem fogni.
És ugyanez a csodakék, meg a többi varázslatos szín tobzódása később az orosz mesekönyvek képein, Bilibin díszlettervein és illusztrációin, a levelezőtársaktól kapott képeslapokon (meg a szilveszterieken, itt a blogomban).
De egyre inkább azt hiszem, nemcsak a színek adják ezeknek a képeknek ezt a sajátos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot. Vagy egy hónappal ezelőtt akadtam rá erre a cikkre. Azóta megkerestem Ludmilla Beljakova honlapját is. (A link a "fenséges ősz" képeire visz, csak mert ősz van, de nézzétek meg a többit is!) Bajban vagyok vele, orosz tudásom megkopott, szótáraim elavultak, tulajdonképpen már magát a monogravírt sem tudom pontosan magyarra fordítani, nemhogy a többit. (Talán BDK segít majd...). Annyit azért értek, hogy Beljakova különleges és egyedi technikával dolgozik: nem festék, hanem a rézlemezbe karcolt vonalak mélysége, meredeksége, "szöge" adja azt a mintegy 40 árnyalatot, amely megjelenik a képein.
És a fény.
Nem, nem mély és telt, inkább pasztell színek (én legalábbis így látom a monitoromon). És mégis: ugyanaz a különös, sajátos hangulat, mint az orosz meseillusztrációkon.
Nem tudom, mi a titok nyitja. Talán tényleg az orosz lélek.

Nem, nem katicabogár, hanem labda. Ráadásul három az egyben labda: kaptam egyet El Lobótól, egyet Myrtille-től, egyet meg Jintől - hát összegyúrtam őket. Háromszor 7 pöttyöt nem tudok...

Egyszer hetet is nehezen...

(Amúgy: van katicabogár is. Reggel itt ült a monitor előtt. Gondoltam megmentem a macskától - mert bizony, a lakásban tartott macskában is él a vadászösztön, mindent megfog, ami mozog, legyet, éjjeli lepkét, betévedő szöcskét, Gyanítom, a katicabogárral sem tesz kivételt. Szóval átmenekítettem a katicabogarat a könnyezőpálma levelére, abban a hitben, hogy ott kevésbé tűnik fel a macskának, mint a számítógép környékén. Csak hát ez a katicabogár a látszat ellenére egyáltalán nem üldögélős fajta - lehet, persze, hogy csak a könnyezőpálma nem tetszett neki -, pillanatokon belül fölrepült onnan. Rá egyenest a macska hátára, alig bírtam kigabalyítani a fekete bundából. Most magasabbra menekítettem, a könyvespolc tetején lévő aszparáguszra. Azóta nem jött elő, pedig időközben eszembe jutott, hogy inkább ki kellett volna tennem az ablakon, tán talál magának olyan téli szállást, ahol nincs macska.
Majd, ha megint előjön.
Csak én vegyem észre előbb, ne a macska!)

Visszatérve a labdákhoz: nézelődtem csöppet, miket írtak mások a pöttyökre, és találtam titkokat, meg bűnöket, sőt, a hét főbűnt. Ilyet már játszottunk, gondoltam, nem létezik, hogy megint ugyanaz kell. Lejjebb ástam hát, a gyökerek irányába. Magukhoz a gyökerekhez  nem jutottam el, de így is kiderült, nem kell se titok, se bűn. Olyan ez, mint a fülbesúgós játék :) Mert hogy "hét dolog" kell magunkról. Íme, a felhívás:

1. linkeld be a blogodba azt, aki kipécézett
2. ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi
3. pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket, és linkeld be a blogodba
4. egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban, hogy ki lettek pécézve.

Ehhez tartom magam :)
És mert annak, aki olvassa a blogomat, nem nagyon tudok olyasmit mondani magamról, amit még nem mondtam el, megpróbálok hát egészen frisseket. 

1. Mostanában észreveszem magamon, hogy nem szólok, amikor kellene. Mint például valamelyik reggel:
Ott állt a pasas a Combínó hátsó, baloldali ajtajánál, teljesen ráfonódva a kapaszkodó rúdra, és újságot olvasott. A kapaszkodást megoldottam, de a jelzőgombot képtelen voltam megközelíteni, pedig már majdnem benn voltunk a Mechwart téri megállóban. Bocsánat, engedje meg, hogy jelezzek, rebegtem a fiatalembernek. Ő meg a válla fölött visszanézett rám, ki az újságjából, és megvető hangsúllyal ennyit mondott: nyugodjon meg, ki fogják nyitni az ajtót!
Szólni kellett volna valamit. Beszólni. De nem tettem.

2. Viszont szólok, amikor nem kéne:
A hét elején elárasztották a Moszkva teret a zöldmellényesek, ketten állnak minden villamosajtó előtt. Sose figyeltem, de most már legalább tudom, hogy hét ajtaja van a Combínónak, hétszer két ellenőr áll a megálló hosszában. És kérik a bérleteket. Kapják is szegények a megjegyzéseket, pedig hát ez a munkájuk.
(Vajon akkor is ott fognak állni egész nap, ha esik majd az eső? Akkor is, amikor jön a hó meg a fagy?)
A metró kijáratánál rendszeres az ellenőrzés, az ember elteszi a bérletét, aztán rángathatja elő, hogy felszállhasson a villamosra.
Aztán - talán szerdán - a Széna térnél felszálló három utas közül az egyik belenyúlt a zsebébe, karszalagot vett elő, felrakta a karjára, és kérte a jegyeket, bérleteket.
Mutattam, de valamiért muszáj volt hangosan megjegyeznem, hogy "Nem szállhattam volna fel a Moszkva téren bérlet nélkül."
Pedig felszállhattam volna, jeggyel. És megtehettem volna, hogy nem lyukasztok.
Intelligens ellenőr volt, nem szólt vissza. Én meg sajnálom, hogy igazságtalan voltam. Hisz ő is csupán a munkáját végzi.

3. Azt is észreveszem magamon mostanában, hogy egyre több logikátlan dolgot csinálok. Beszállok a liftbe a földszinten, és megnyomom a "földszint" gombot. Beszállok a negyedik emeleten, és megnyomom a gombot, hogy a negyedikre. Szegény, szegény lift, csak áll és erősen jár az agya, hogy most mit tegyen. Nem tud mit tenni, nekem kell korrigálnom.
Sajnos, nem egy esetről beszélek, nem is kettőről, ezen a héten rendszeresen előadtam. Altzheimer lenne?
Hiába, a korral jár...

4. Amúgy: a korom nem zavar, a ráncaim sem zavarnak, az sem, hogy jó ideje már nemcsak tudom, hanem érzem is, hogy van vállam, könyököm, térdem, szívem stb. Egy valami van, amivel nem tudok megbékülni: azzal, hogy idősödvén eltűnik az ember (a nő) dereka. Soha nem szerettem a "kívülhordós" blúzokat, slamposnak éreztem volna magam. (Nyáron, első - negyvenkét év után az első - érettségi találkozónkon, nézegetve a szalagavatón készült, lassan már sárguló fényképeket, Zs., meg is jegyezte: csak mi ketten kötöttük be a matrózblúzunkat a szoknyába. És tényleg.)
Ez bánt a legjobban az öregedésben. Hogy nem tudok szoknya-blúzt hordani...

5. Azt hiszem, a kevés kivétel közé tartozom: nekem tetszik az új nolblog! (Ja, és a blogom a kirityálétól kék!)

6.-7. Alkut ajánlok: az utolsó két pötty helyett felajánlok háromszor öt régi "dolgot". Hetet belőlük fogadjatok el hatodik pöttyként, másik hetet hetedik pöttyként. Az összesen tizennégy "régi", még marad is egy, ráadásnak.
Az első öt - a titkaim
A második ót - a sikereim
A harmadik öt - nemszeretem szavaim

Hogy kinek dobom tovább?
Azoknak, akiket szeretnék előcsalogatni.

czzsuzsának
gaudilának
kutyunak
leontopodiumnak
somvirágnak
vacsirnak
zuttynak

(És majd Myrtille-t is belinkelem ott az elején, ha engedi a freeblog)
(9:56 - engedte)

Köszönöm  czzsuzsa Hétpöttyösét!

Rónay György: TEMETŐK
Szántó Piroskának


1.

Ez a temető. Itt fogunk pihenni,
ha földi vándorlásunk véget ér.
Tudod-e, hogy tavaszra, nyárra mennyi
virág virul itt, zsálya, pipitér,

kosbor... tudod, hogyha beszáll a messzi
mezők felől a májusesti szél,
dalát még a rigó is elfelejti,
mert a hársszagtól szinte elalél?

Ne azon tűnődj, ha erre mégy el,
milyen szörnyű lesz majd, ha lenn enyészel,
és sírod dombját fölveri a gyom;

fontold meg inkább, hogy mégis az élet
fölényéről vall e dús tenyészet,
s mégis édenkert minden sírhalom.


2.

Fontold meg azt is: akármit tegyünk,
egy szép napon mindnyájan ide térünk.
Sírjunk, ökölbe szorítva kezünk?
Hiába. Így is, úgy is egy a végünk.

Bölcsebb s méltóbb, ha józanok leszünk:
azzal, ami vár, bátran szembenézünk
s birtokba vesszük pihenőhelyünk,
mielőtt végképp porában enyészünk.

Mennyi költészet, mennyi tiszta szépség:
egy-egy sírdomb, s fölötte a kék ég!
Mennyi távlat és mennyi levegő!

Mielőtt földed befogad magába,
nevelj rá szellős geométriádra,
végtelen iskolája, temető!


3.

Gyermekkorom falusi temetője!
Horpadt sírok vén akácfák alatt...
Szélén mély árok sötétlik, belőle
beléndek nő ki, bürök, iszalag,

páfrányok és indák. Egy csorba kőre
rózsa fonódik... nap süt...Így maradt
meg emlékemben - s mintha egyre nőne
bozótja, s benne mindig süt a nap.

Fűzfaágon burukkoló galambpár...
Várlak, várlak, Veronka, hol maradtál?
Kis szoknya leng, virít a főkötő...

Csupa méhdongás volt a temető.
Egy sírra ültünk. Így múltak az órák,
boldogan, mint az örökkévalóság.


4.

S az a temető Szárszón!... Fönn az égen
izzott a nap, és lenn tombolt a nyár.
Konzervdoboz a kopjafa tövében,
s benne nefelejcs, ménta, rózsaszál.

Az ájult fákon nem lendült levél sem,
poros lomb közt alig élt a madár.
Nem mozgott, csak a sír perzselt füvében
ezer meg ezer katicabogár.

És hogy nyüzsögtek! Ellepték a dombot,
cikázó szárnyak finom nesze dongott
mert kúsztak és röpködtek szüntelen,

pöttyös boglárok, fürge kicsi pontok...
S az egész nyár, mint egy orgona, zsongott,
tán hogy Attila álma szép legyen.


5.

Hát látod, nem is olyan leverő
hely ez. Attól függ, hogy nézi az ember.
Van, akinek börtön a temető,
s van, akinek árnyas park, tele csenddel.

Mint ez is itt... A város elvesző
zsivaja lombon átszűrődve zeng fel,
s egy-egy padon békén kötögető
nénike vár sorsára türelemmel.

Mit gondol vajon, amig a puhán
zizzenő szálból szemet szem után
hurkol, és tűi csillognak a napban?

Mit gondol? Nyilván semmit. Üldögél,
élvezi a napot, ameddig él,
s ameddig él, dolgozik szakadatlan.


6.

Ez a temető. Szem után szemet
köt a halál: csupa sír a hegyoldal.
De nézz a völgybe: hány új épület!
Pedig tele volt még tíz éve rommal.

Ez a rendje. A halállal helyet
cserél az élet, mint a nap a holddal.
Bomba robban, egy otthont eltemet,
s nyárra mégis kivirágzik a romfal.

Lásd, ezért szeretem a temetőket.
Azt példázzák: az élet az erősebb.
Nagy szőttesében ő köt új szemet

holtunkkal is, ha elcsitul a gond, baj,
s keresztjeinket beborítja lombbal
a szeretet.

Nagy úr a megszokás!

Nos, ezt lehetett olvasni javítás előtt:

- cigarettányi szünet munka közben (hogy milyen gyakran, az attól függ, mit dolgozom éppen: ha rutinfeladat, akkor ritkábban, ha kitalálós, akkor sűrűbben) - próbálom megfigyelni, miképp őszül a kert. Az egyik nyírfa már csupa sárga ragyogás, a másiknak - a magasabbiknak - a levelei viszont még alig-alig változtatták a színüket. A kőris zörgő-barnára érlelte a termését (el is lepik a madarak), de a levelei még zöldek. A Kitaibel Pál utcai ház falán vöröslik a vadszőlő, és vörösek a tűztövis bogyói is. A többi: zöld.
Az ablak alatti kertrész meg mintha nyáriasodna. A hozzá tartozó ház (jó, tudom, nem a ház tartozik a kerthez, hanem a kert a házhoz, de most egyszerűbb így...) első emeletére új lakók költöztek, még valamikor a nyár közepén. Fiatalok, három kisgyerekkel. Tán már augusztus közepe volt, amikor először megjelentek a kertben, a szülők, a két nagyobbacska gyerek, meg a legkisebb babakocsiban. Aztán néhány nap múlva pirosra festett kis kerti asztalkát hoztak le, két székkel. Majd jött sorban a többi: fedeles műanyag homokozó, aprócska gyerekmedence, járóka a babának, sárga műanyagdömper, kék labda, zöld csúszda, pirostetejű házacska (van ajtaja, ablaka, kerítése).
A macskák azóta óvatosak, mióta a homokozó kikerült a kertbe, valószínűleg jutott nekik néhány "sicc innen". Végiggyalogolnak a kőpárkányon, felmérik a terepet, és ha a kert nem üres, vagy lefekszenek a párkány innenső oldalán a lehullott falevelekre, vagy eltűnnek a másik házhoz tartozó kert bokrai között.
A múlt héten újabb tárggyal gyarapodott a kert: egy kék színű, napellenzős hintaággyal. Mulattam is egy csöppet magamban: no, mire eljön a tél, sikerül minden szabadba való játékot és bútort beszerezni.
Amikor ma reggel először kikönyököltem az ablakon, a kövérebbik fekete macskát láttam a kék hintaágyon. Édesdeden aludt.
Lehet, direkt a macskáknak hozták...